Testvér!

Mért von úgy a vágy benézni csorba

Ablakon, ha gyéren lámpafény ég

Szűk szobában s asztalnál dohogva,

Bús lakó ül s véle tompa kétség?

Nem tudom ki, nem tudom miért bús

És miért néz oly merőn a lángba?

A falon a barnás, régi Jézus

Arcán új fényt tétováz a lámpa.

Vagy Aradnak vértanúi mennek

Szép halálba, rút halálba némán?

Mindegy az a fásult idegennek,

Aki ül csak s töpreng napi témán.

Úgy szeretnék besurranni hozzá,

Mint a tolvaj, aki senkit sem fél,

Kezét lágyan a kezembe fognám

És suttognám lassan, lopva: Testvér!