Testvérem itt van

Csend!

Siket, mélységes, béna csend!

Pihen itt minden ősátkú harag

Kihamvad minden öröm lángolása

Itt egyetlen Úr a Halál

S kiszáradt torkát iszonyúra tátva

Ásít a sötét, sárga Sivatag!

Csak én,

A bosszúsújtott, örök én

Ülök elhagyva, egyedül,

Minden kis neszre felriadva

A sivatagnak éjjelén

S keblemre nehezül

Az egyedüllét vad lidércnyomása!...

Ki az?

Ki jár itt? Hallom lépteid neszét!...

Barát vagy, akit várok,

Vagy álnok ellen, ki vesztemre tör?

Tán csontváz-arcú éj-kísértet?

Felelj! Felelj! – Eh, senki – szerteszét!...

Csend... csend... Köröttem fűszál sem zizeg

S csak felcsigázott képzelet gyötör!...

De most!...

Jaj, mégis?... Hűvös, puha kéz

Simogató öt ujja

Tapad láztüzes homlokomra

És letörli a hidegverejtéket.

És két tűz-szem arcomba néz,

S egy forró ajak ajakamra

Isteni hévvel lángcsókot lehel.

Jaj! – Alleluja!!

Dobog a szív és lüktet a kebel

És iszonyatos, kábító félelmem

Feloldozott nagy megkönnyebbülése

Imában tör ki:

...Áld, áld, áld Téged, én Uram, a lelkem,

Ki Szabadítót küldtél énnekem

És üdvözítő hajnalsugarat

A puszta éjjelébe!

Uram!

Nem vagyok immár egyedül,

Halottként fekve rút, sivatag-sírban!

Testvérem két erős keze

Hívja az életet, űzi a halált; –

Testvérem itt is, itt is rámtalált!

És harsogom a zsoltárt

Áldott légy, Uram, mindörökké!