TESTVÉRI ÜNNEP

Volt egy anyának (így szól a rege)

Két szép leánya, édes gyermeke.

Az egyik felnőtt szűzek dísze már,

Dús szőke hajjal, mint a napsugár,

Szemében, a menny távol kéke, mélye

Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye;

Arc és idom, szendén borult kebel

- Szobrász minőt márványra nem lehell; -

Míg zárt tökélyben ott áll az egész,

Mintegy magából ellebbenni kész.

Kis húga pajzán, dőre, csacska gyermek;

Ki játszva ingerel, bosszantva nyer meg:

Omló hajának éjszin fürtiben

Nagy szenvedelmek láza még pihen:

De már tüzével, öntudatlanul,

A szem sötétje játékot tanul;

Nem ég, de már gyujt; a vér-elfutottan

Piros arc és ajak majd csókra csattan;

Nem vágyni - bírni késztő az alak:

„Várj, lepke, várj rá! hisz’ elfogjalak!...”

Könnyelmü, csalfa, játszi, tetszi, testi,

Az élet-inger duzzadt színe festi.

Két vérrokon, de oly más-más elem:

A Színmüvészet, s nénje: Költelem,

Kézen soká az ifjabbik leányt

Vezette nénje gondos őr gyanánt.

Elvitte Hellas omladékihoz,

Hol oly örömmel, annyit álmodoz;

Mutatta néki az apák erényét,

Szeplőtelen dicsőség tiszta fényét;

A hőst, ki vív honáért, s aki hal:

Zrínyit, Keményt, a két Hunyadival.

És járt vele magános útakat,

Hol bérci csermely könnyez és szakad;

Tanítá, mit zeng a szellők sohajja,

Miért pirul az ég rózsás karajja;

Madár a lombon mennyi bút nyögell,

Mitől hasad meg fönt a bérckebel;

A holdas éj miért oly sápatag,

Szélcsöndben is mi rezzent ágakat; -

Tanítá néki: a bűn mily galád; -

A hon szerelme szózatos dalát; -

S mind, amiért ő lelkesül maga,

Utánarebegte öccse ajaka.

De nőtt a gyermek, s a hiú dalon

Elfogta benső titkos únalom.

„Mit nékem - így pöröl - bérced, köved!

Miattam a nap szállhat s feljöhet...