Testvérke

Mikor elment, a halál a szemét

Fehér kendővel bekötötte,

Azóta mindíg szembekötőcskét

Játszik.

Virágot nem tépett a földi réten,

De fenn az égben

Virágos ágat tart piciny kezében,

A kör közepén úgy áll.

S körülötte állván az angyalok,

Faggatják incselkedve: ki vagyok?

Ha megharagszik rájok,

A nyíló ággal paskolja a hátok,

Mert már ez így szokás,

Ez így szokás a mennyországban is.

Akit szeret a csönd:

Kicsiny fülébe ólmos álmot önt,

Mély, ólmos álmot,

A vágya ne csapongjon szerteszét

Ne hallja a szirének énekét,

A világ csalfa, bűbájos szavát.

Akit szeret, azt elhívja az ég.

Előbb, semminthogy kis szárnya leég,

Kis angyalszárnya

Az élet perzselő tüzében:

Akit szeret, azt elhívja az ég.

A hold világán: az ezüstbatáron,

A nap sugarán, vagy a szivárványon

Magához vonja fel,

Ha mindjárt megszakad egy hű kebel

A földön itt, utána;

Akit nagyon szerettek odafenn,

Az korán visszajut a mennyországba.

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,

Ki tudja, mi sors várta volna itt,

A Véletlennek kusza titkait

Ki bogozhatja ki?

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,

Kicsiny szívét talán

Sebezné tüskével a szerelem,

Ó, jobb ez így talán,

Az égi rózsafán

A rózsának tüskéje nem terem.

Ha élne most: ó, szenvedné velünk

Mindazt a kínt, amit mi szenvedünk,

S a szíve talán törékenyebb volna

Mint a mienk,

Fínom üvegharang,

Amely csupán a méla csöndbe cseng:

Csingling, - kristályos szóval,

S a legkisebb szél már félreveri.

A szíve talán törékenyebb volna

Mint a mienk,

Fájdalmasabban hervadó virág, -

Így - játszik fenn az égben,

S vékonyka patyolat-kezében

Örök a nyíló galagonya-ág!

Ki tudja, tán

Azért hagyott el minket oly korán,

Hogy a szívünkbe belopja a fényt,

A vigaszt, derűt,

A muzsikát,

Mely mennyből zengve, zeng a földön át.

S mindent, mi széppé tette életünk:

Neki köszönhetünk.

Azért, mert őt a hant fedi,

S magáról nagy-szerényen mit sem hallat, -

S csak engem ismernek az emberek -

A szívemben azért

Az ihlet ő és ő tán a sugallat,

A szívembe ő lopja be a fényt,

Ó, én tudom:

Mi együtt írunk minden költeményt.

S ezt hinni könnyű,

Hisz nála minden zengőbb, tisztább, szebb,

Mert az Istenhez ő van közelebb.

Az én utam göröngyös;

Ha mélységben, ha magasságban járok:

Csak el-elbotlik tétován e láb

És csak egy angyalszárny segít tovább.

Néha

Kicsit durcás, azt mondja: játsszunk mást!

Ilyenkor én

A szót, a rímet soká nem találom,

Amíg engesztelőn

Érint a lelke újra, mint egy álom -

És halkan diktálja a folytatást...