TETEMREHÍVÁS [2]

Meglelték Lukácsot, panama-réten,

Mint anno dazumal Bárczit, a Benőt,

Hosszú, hegyes só hősi szivében

Íme bizonyság isten előtt,

Valaki végkép nyakonsózta őt.

Mungó-klubba vitette fel pártja,

Ott letevék a bakk asztalán,

Aznap nem volt a klubban kártya,

És ő, ahogy volt, sóba mártva,

Hevert szegényke, nap-nap után.

Pavlik meg Gerő, két alabárdos,

Őrizte: lélek se be, se ki,

Hogyha Lukácshoz akárki már most

Jönne siratni, vissza neki!

Pavlik azonnal vezesse ki!

Ámde betoppan most a terembe

Pallavicini, a bátor szavú,

S nyilatkozattal hívja tetemre

Tiszát, a Pistát: erős a gyanú,

Érintkezett önnel két Lukács-tanú!

S jő Tisza Pista, s jajszava hallik,

És odakap, hol nem fészkel agy,

Ajaj, sagt er, most segíts Pavlik,

És felel Pavlik: majd ha fagy!

Tisza, most mindenki cserbe hagy!

S búg Tisza: Én szerettem a Lukácsot,

Mert köztünk, kérem, nem vala gát,

De mondta, adjak a tanúnak tanácsot,

Mert ha nem, ő kitöri nyakát,

Enyelgve küldtem két tanút: nosza hát!

S vadul Lukácsról a sót lekaparja,

Szeme, mint szokta, szúróan lövell,

A hivatalos lapot villogtatva

Több nyilatkozattal rohan el,

Vetni kezet rá Boda se mer.

Odakinn lefut a nyílt utca során,

Táncolni, dalolni se átall,

Dala víg: Ejhaj, Pallavicini,

Ki csak úgy játszott a Tiszával,

Mint Désy Zoltán a Lukáccsal...