Theosophikus énekek

Bizony, bizony, sötét az élet

és nincsen benne semmi jó,

s majd eljövend a nagy itélet,

hol törve lészen a dió.

És aki gonosz, balra térend.

és jobbra áll az, aki jó,

és kürttel harsan az itélet,

a nagy Annunciáció.

A Fiúisten trónra száll,

árnyat vet az örök szemöldök

sír a dús gaz, sivít az ördög.

Az angyalok harmónikálnak,

a szentek körben térden állnak

és Cecilia zongorál.

A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt,

a fény alatt, a lég alatt, a jég alatt,

a fény alatt, a kék alatt, a zöld alatt,

a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt,

a fény alatt, az árny alatt, a láng alatt,

a teknősbéka és az elefánt alatt

a lenti durvább semmiségre vánkosúl

egy óriási isten arca súlyosúl,

egy isten óriási arca tartja fenn

szemöldökével a mindent a semmiben,

s szemöldökét folyvást mozgatva egyaránt

mindent egyhangú és örök mozgásba ránt.

Kimérten mint az óra, némán mint a kő,

örök-busásan, mint maga a bús Idő.

Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony

betegen fekszik a világ e vánkoson,

e kőkemény istenkoponya vánkosán

fekszik a vak világ betegen, ostobán,

és óriási keble lázasan piheg. -

Ki érti meg ma énekem, ki érti meg?

S ki tudja, mert én nem tudom, hogy mit jelent?

S ki hiszi el, hogy jártam, jártam odalent?

Hogy jártam ott, hol nincs világos, nincs sötét,

és láttam azt az arcot és szemöldökét,

amelynek ütemére a világkebel

piheg... Én jártam ott.

És nem rémültem el.