TI ÁKÁCFÁK E KERTBEN...

Ti ákácfák e kertben,

Ti szépemlékü fák,

Amelyeken szivemnek

Oly drága minden ág.

Kedves fák, üdvezelve

És áldva legyetek.

Áldom még azt is, aki

Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak

Áldása rajtatok,

Vidám dalosmadártól

Reszkessen ágatok.

Örök tavasz lakozzék

Zöld fürteiteken,

Hogy éltetek, miként az

Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először

Kedves galambomat,

Itt láttam őt először

Ez ákácfák alatt.

Itt űlt e lombok alján,

Itt űlt szemközt velem,

Itten röpült szeméből

Szivembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?

Habár régen vala,

Az órát, hol kigyúladt

Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen

Nem ékesíte még

Téged, te véghetetlen,

Te régteremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,

Megértem a delet,

S ez tán nem oly regényes,

De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony,

Szerelmem alkonya?

Ettől ne félj, szivemnek

Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn;

Azért jő majd, ha jő,

Hogy légyen arcainkon

Szép arany szemfedő.

S a földbe ha letesznek,

Majd csillag képiben

Ragyog le zöld sirunkra

Sötétkék éjeken.