TISZA-VIDÉKI DALOK

Zúg a patak, mind azt zúgja:

Aki szeret, sok a búja;

Zeng a madár, mind azt zengi:

Nem szeret úgy, mint én, senki.

Hallgat patak, hallgat madár,

Ha az idő majd őszre jár;

Mikor jő el az én telem?

Meddig üld még a szerelem?

Zöld fű között nyilik már az ibolya:

Kék szemedet látom-e még vagy soha?

Ha nem látom, csak tél nekem e világ,

Hervadjon el erdőn, mezőn a virág!

Száll a madár kelet felé sebesen:

Ha szállhatnék én is hozzád, kedvesem,

Megzörrentném szárnyammal az ablakod’,

Tudom, mindjárt kitalálnád, ki van ott.

Ereszkedik le a felhő, feketén:

Épen olyan bús-haragos, milyen én;

De nekem csak könnyem van, nincs villámom,

Tehetetlen bolyongok a világon

«Tudod-e mit, szép leány?

Szeress engem’ igazán!»

«Ha akarnám sem lehet,

Mert a szivem mást szeret.»

«Ej dehogy nem, légy enyém,

Drága gyűrüt adok én.»

«Amit küldöz kedvesem,

A virág drágább nekem.»

«Sok földem, dús palotám,

Oda viszlek, szép leány.

Selyem párna, selyem ágy,

S minden, mire szíved vágya.»

«Mit ér a gazdag, ha vén,

Csak ifjamra vágyom én,

Vele inkább kősziklán,

Mint veled selyem párnán.»

Kakuk madár, mondd meg, kérlek:

Mikor halok, meddig élek?

Hány hónapot, hány esztendőt?

Sokat, vagy csak egyet-kettőt?

Sok év miatt nincs búra ok,

Szenvedtem már bút, ami sok,

Egy vagy két év sem lesz nagy baj,

Úgy sem hangzik utánam jaj.

A szeretőm vár reám,

Indúljunk hát szaporán,

Itt a nyereg, siessünk,

Édes-kedves paripám!

Rút az idő, szél havaz,

Életemnek képe az,

De csak tűrjünk, jó lovam,

Tél után jő a tavasz.

Fáradsz, szenvedsz ez útban,

Mit csináljunk, ha úgy van!

Szenvedünk még többet is,

Én másért, te miattam.

Ifju legény, ifju leány,

Szerették egymást igazán,

De kőszívü a lyány atyja,

Szegény leányt máshoz adja.

«Látlak-e még, vagy soha sem?

Isten hozzád, hív kedvesem!»

Mond a leány könnyes szemmel,

Édes-fájó szerelemmel.

«Nem esküszöm, de tudom azt,

Tőled semmi el nem szakaszt.»

Mond a legény s utoljára

Csókot nyom a lyány ajkára.

Falu-hosszat nagy vigalom,

Kezdődik a lakodalom,

De menyasszonyt senki se’ lát,

A Tiszába ölte magát.

Tenger nép a Tisza partján,

Kendő lobog ott a fűzfán,

A lyány titkos jegykendője,

Rá ismer a szeretője.

«Nem esküdtem, de tudom azt,

Tőle semmi el nem szakaszt»

Kiált s a hab közé rohan,

Csobban a víz és oda van.

Szeles, hives az éjtszaka,

Háborogva folt’ a Tisza;

Hull a fűzfa-, nyirfalevél,

Összesodri mindet a szél.