Tiszaparti jelenet

Egyik költői vándorutamon,

Az Alföld mély szívében, Szegeden

Fiatal lányt mutattak be nekem.

Ahogy kezembe símult a keze,

Így, ismeretlenül:

Egyszercsak lehanyatlott a feje,

A válla megvonaglott

S a szeme csupa könnyel lett tele.

A verseim...

A verseimről mondott valamit.

Alig-alig lehetett hallani

A kettétört mondat foszlányait.

Hogy neki sosem volt ily öröme.

Megrendültem.

E csendes könnyek partján,

Mint a Tisza partján,

Úgy szerettem volna megállani.

Tapsok felé hajbókolás helyett

Megsímogatni azt a gyermeket.

Nem kérdezni: miért sírsz, gyermekem?

Csak mondani: boldog vagy, gyermekem.

S én minden talmi kincsem odadobnám,

S minden hírem-nevem,

Ha egyszer sírni tudnék,

Valamin,

Akármin,

Ily szívből jövőn, tisztán, melegen.