TISZAZUG

A báránybunda árnyakat

tűlevelű fák fércelik.

Szalad a puli pillanat,

fagyon koppantja körmeit.

Hümmögőn áhítgat a nép

s házacskák gondolkodnak, ím

zsuppjának zsíros süvegét

lehúzza ablakára mind.

Kárál a tyúk keservesen

az eresz alatt, mintha már

vénasszony lelke volna, mely

rimánkodóan visszajár.

Belül is pöttyös állatok,

ütődött, kékes öregek

guggolnak, mordulnak nagyot,

csupán hogy ne merengjenek.

Mert sok a révülni való,

ha már az ember nem kapál.

Szép, puha gond a pipaszó,

tört ujjak közt pamutfonál.

S mit ér a vén? A kanalat

elejti, csöppent, etetik

s ha ő etet, a malacok

habos vödröstül fellökik.

És lágy a tanya, langy az ól.

Csillagra akasztott homály!

Kemény a menny. A gally alól

bicegő cinke sírdogál.