Tisztelete Marczibány Istvány Úrnak és Hitvessének.

Még Nádorispányunk ótta határinkot

ama’ dühösségtűl, mellyel várasinkot

a’ gőgös ellenség fenyegetni merte;

‘s még Felséges Urunk kegyesen szétverte

a’ hadakozásnak kormos fellegeit,

nagyobbra böcsűlvén szelíd gyümölcseit

a’ köz emberségre vonzó békességnek,

mint pusztító fénnyét a’ mord vitézségnek;

addig Marczibányunk kegyes Asszonyával,

mint népünknek Attya népünknek Annyával,

a’ szegény polgárnak szánta meg szükségét,

két jeles szerzéssel óván egésségét.

Láttam én küzködni a’ sok nyavalyával,

mint Sisyphus küzdött hajdan a’ sziklával,

e’ polgári rendet két fő várasunkban,

mióta jó egű ‘s termékeny Honunkban

a’ mocskos kereset a’ nagy drágaságot,

ez pedig meg szülte a’ nyomorúságot.

Itt eggy atya sínlett nyavalyás ágyában,

ki egésségének virágzó korában

gyermeket, cselédet táplált munkájával.

Áh ! de már nem győzvén hosszasabb bajával

a’ halál ‘s élet köztt tovább viaskodni,

keseregve nézte házát alkonyodni.

A’ lappangó éhség nyavalyát táplálni

‘s a’ lassú halállal nyilván czimborálni

látszott bús orczájánn kedves gyermekének;

még az epekedés serény hitvessének

erőtlenítgette dolgozó karjait,

‘s haszontalanokká tette szorgalmait.

Akkor már nem tudta szegény, mit ohajtson?

Életet kérjen e? vagy azért sohajtson

mennyei Atyánknak irgalmasságához,

hogy e’ rossz világbúl szóllítsa magához?

Mert romlása nélkűl tengődő házának

sem orvoslásokot nagy nyavalyájának

kevés vagyonnyábúl nem tudott szerzeni,

sem nyugodtt elmével sírjába sínleni.

Így vagy amúgy, látta mindenét pusztúlni,

látta feleségét, gyermekét kóldúlni.

Amott meg eggy anya, megfosztva férjétűl,

‘s körűl koszorúzva számos gyermekétűl,

bús nyavalyák alatt lerogyván lábárúl,

siralommal nézte beteges ágyárúl

naponkint olvadni vékony jószágait,

‘s jó nevelés nélkűl csünni magzattyait.

Nem volt elég, senyvét tűrnie testének;

nyugtát is enyészni érzette lelkének.

Fiai el kezdvén a’ jótúl fajulni,

‘s külömbféle gonosz útakra indúlni,

szemrehányások köztt költségért faggatták,

‘s epekedő szívét naponkint szaggatták;

még romlott leányi tőle elszélledtek,

‘s a’ legszemtelenebb életnek eredtek.

‘S íme! Marczibányunk engedvén szívének,

‘s Kegyelmes Asszonya jótevő Férjének

serényen gyúllasztván buzgó érzéseit,

felteszik magokban, hogy e’ szükségeit

a’ szegény polgárnak kegyesen enyhítik,

‘s Honunkot sok rossztúl menteni segítik.

Bő adománnyoknak fő segedelmével

új betegház épűl, ‘s ama’ Szerzetével,

melly Budánn asszonyi kórokkal bajlódik,

a’ Vízi Várasban egybe kapcsolódik.

Anger Klára Asszony szerzetes Népével,

mint eggy édes Anya Leány-seregével,

ápollyák már benne a nyavalyásokot,

‘s e’ Kegyelmes Párért szent sohajtásokot

küldenek naponkint az égi Atyához,

legyen Ő is kegyes jótévő Házához.

Friss volt még virágja e’ jótéteménynek,

ammint híre támadt eggy új szerzeménynek,

melly e’ jeles Háznak forrván jóvoltábúl,

új sereg nyavalyát vonnyon ki bajábúl.

Mint a’ jótévő nap nyári súgárokkal

az éjt megkurtítván, hogy hüs homályokkal

meg ne gátolhassa a’ föld’ tenyészését,

majdnem szünet nélkűl űzi termesztését,

még mind meg nem érnek a’ zöld vetemények,

‘s gyümölcsöt nem hoznak a fa-növötények.

Úgy e’ Kegyelmes Pár meg nem nyugodhatott,

még új szerzeménnyel módot nem mutatott

más eggy betegháznak felállítására,

a’ nyavalyáskodó férjfiak’ számára.

Ama’ fürdőt értem a’ Duna’ mentében

ó és új Buda köztt, mellynek környékében

klastromot építtet ama’ szent Atyáknak,

kik irgalmasságbúl a’ bús nyavalyáknak

atyafi készséggel orvoslást nyújtanak,

‘s a’ Beteg’ szívében Istenhez gyújtanak

egyszersmind illendő háladatosságot,

‘s az igaz erkölcshöz méltó buzgóságot.

Dücsekedgyen bátor zöld borostyánnyával

az igázó bajnok, ki véres kardgyával

holtt testekenn jut fel ama’ dücsősségnek

iszonyú fénnyére, melly az Istenségnek

csak rontani tudgya szép teremtménnyeit,

csak szaporítani nemünk’ inségeit!

Kérkedgyen az ál bőlcs furcsa elméjével,

ki az Országlóknak atyai szívével

visszaélni tudván, fényes tanácsokonn,

ragyogó frígyekenn, nagy újjításokonn,

mellyek porrá zúzzák a’ köz boldogságot,

vásárol magának kegyetlen nagyságot!

Csak azt nevezhettyük igaz dücsősségnek,

melly kárára nincsen a’ köz emberségnek,

‘s méltán csak azokot nézhettyük nagyoknak,

kik mások’ hasznával törtek nagyságoknak,

Istenségek gyanánt, törvényes nyomokot,

a’ nélkűl hogy sértsék szelíd szomszédgyokot.

Illyen dücsössége Kegyelmes Párunknak,

midőn állhatatos hasznára Honunknak

a’ nagy Lelkek közé felfelé szállanak,

kik jótévő szívvel mindent megáldanak.

Még nyavalyák lesznek múlékony földünkönn,

mellyek uralkodni szoktak nemzetünkönn,

még méltó böcse lessz az irgalmasságnak,

melly kész segítséget nyújt a’ gyarlóságnak;

mindaddig fenn marad neve Nagy Párunknak,

mindaddig Naggyai lesznek Ők Honunknak.

A’ szegény Betegek kúcsoltt kezeiket

az égre emelvén, ‘s nedves szemeiket

a’ jótévő Párnak függesztvén képére,

ünnepet ülnek majd emlékezetére,

valahányszor szünni érzik fájdalmokot,

‘s viradni szemlélik vártt gyógyúlásokot;

‘s fellábbadván végre rossz nyavalyájokbúl,

‘s rokonyikhoz jutván beteges ágyokbúl,

háladatos szívvel hirdetik Honunknak:

«Marczibánynak Háza volt szörnyű bajunknak

a’ mély sírnak szélénn kegyes Orvoslója,

kesergő szívünknek Nagy Vígasztalója.»