TITÁNOK HARCA

Itt van a Május, az aranyvilágú,

A selymes szellők s a füszeres illat;

Fehér virágai már bólogatnak,

Kék ibolyaszemei üdvözölnek,

És kiteríti dúsvirágu leplét,

Sugárral és harmattal átszövöttet.

S elősietnek a nagy gyermekek,

Intésire tolong a bárgyu nép.

A férfiak nanking nadrágjukat

És aranygombu ünneplőjüket

Veszik fel; szűz-fehér ruhát a nők;

Tavaszi bajszukat pödrik az ifjak;

Szüzek feszítnek pihegő kebellel;

Irónt, papírt s lornyettet zsebre vágva

Jön a fűzfa-poéta, - s kurjogatva

Vonul ki a kapun a tarka-barka nép,

És odakünn friss gyöpre heverész,

Bámulja, mily serényen nő a fa,

A tarka kis virággal enyeleg,

Hallgatja víg madárhad énekét,

S a kék mennyboltozat láttára ujjong.

Hozzám is eljött. Hármat kopogott

Ajtómon és kiálta: “Én vagyok

A Május, jer, ó, hadd csókoljalak!

Jöjj én velem, te halvány álmodó!”

Én nem nyitottam ajtót s így kiálték:

Hiába csalogatsz, te álnok ifjú,

Keresztülláttalak; keresztülláttam

Én a világot, túl sokat beláttam,

Túl mélyre láttam, s oda minden üdvöm,

S örök fájdalmak tépik szívemet.

Emberi házak- és embersziveknek

Keresztüllátok én kőfalzatán,

S hazugságot látok csak és nyomort.

Arcukról én leolvasom a szörnyű

Gondolatok titkát. S a szűzi pírban

Remegni látok fajtalan hevet;

Látom a lelkes, büszke ifju főn

A tarka csörgősipkát rengeni;

Torz képeket csak és kór árnyakat

Látok csupán e földön s nem tudom,

Bolondok háza-e vagy ispotály,

Keresztüllátok a vén föld burokján,

Mint egy kristályon át, és látom az iszonyt,

Amit vidám zöldjével eltakarni

A Május hasztalan erőlködik.

Látom a holtakat koporsaikban

Nyitott szemekkel és kulcsolt kezekkel,

Ruhájuk, az fehér, s fehér az arcuk,

De ajkukon nyüzsögnek sárga férgek.

Látom, hogy ágyasával a fiú

Nemzője sírhalmára ül mulatni;

Gúnydalba kezdenek a csalogányok,

Szelíd virágok gúnyosan nevetnek,

Sírjában ím mozdul a holt apa -

S az anyaföld fájdalmasan vonaglik.

Ó, Föld! Én ismerem fájdalmidat,

Kebledben dúlni látom a tüzet,

S vért ömleni töméntelen eredből,

Sebed tátongva fölszakadni látom,

S vadúl ömölni lángot, füstöt és vért.

És látom óriás-fiaidat;

Ősrégi vér, sötét mélységeidből

Vörös fáklyákkal tör fel a dacos faj;

Vasfogu, roppant lajtorjáikon

Vadul rohannak a mennybolt felé;

S fekete törpehad nyomukba, és recsegve

Morzsolnak össze minden csillagot.

Most vakmerő kezekkel leszakítják

Az arany függönyt Isten sátoráról,

Sikoltva rémesen borulnak arcra

A jámbor angyalok. Ül trónusán

A sápadt Isten, és a koronát

Fejéről elhajítva, tépi a haját, -

S a bősz csoport mindig közelb nyomul.

Az óriások rőt fáklyáikat

Az égbe dobják, és a törpehad

Lángostorával angyalokra csap -

Ezek nyöszörgve kuporodnak össze

A kínok súlya alatt, és a törpék

Hajuknál fogva őket elragadják. -

S köztük van, ím, tulajdon angyalom,

Dús szőke haj köríti édes arcát,

S ég ajkain örök szerelmi láng,

És tiszta üdv ragyog égszín szemében -

S egy fekete, utálatos manó

A halvány angyalt földhö’ vágja most,

Nemes testén vigyorgva legelész,

Szerelmesen szorítja őt magához -

S egy sikoly zúg a mindenségen át,

Az oszlopok recsegnek, összeomlik

Az ég s a föld, s az ősi Éj az úr.