TITIRUS ÉS MOERIS

Bátya, mi bús dallal feleselnek az erdeji bércek?

Melyre liget komorúl, a gallyak földig hajolnak.

Fűlmile, mint ezelőtt nem vidít hangicsolással,

Melyre berek szomorú gözzét sűrítve okádja

S ágról ágra repes páratlan gerlice sírva.

Vagy tán tőled ered sajnos panaszoknak ez árja?

Tőlem. - Öcsém, s e tölgy fáknak hűves ernyei eddég

Nyájamnak takaróji, dalom vig rejteki voltak.

Most immár panaszos szavaimnak visszaverőji.

Dafnis halála okoz, s hárít kebelemre keservet.

Őt már, gyászos eset! Földnek gyomrába lezártuk

Kedvelt nyájának hív Pásztori, s szivbeli könnyel

Áldoztunk panaszokkal elegy gyász dombja füvének.

Csak hűlt hamvainak, mondám, gyász dombja füvének!

Moeri, közös velem is fájdalmad, s sajnosan értem,

Hogy elenyészett jó tettekkel láttatos élte.

Téged azomba talán kisegítlek bánataidból:

Jersze velem, s űzd nyájadat is ligetekre, holottan

Múlatnak több Pásztoraink s juhaikra homályos

Gallyak alól gyakran kitekéntnek, jersze, keserved

Enyheit ott lelhetd, bármily nagy vesztedet érzed,

Vídúlj; - őt az Egek boldog kebelökbe fogadták.

Elsietek veled Hozzájok, s elválok örökre.

Elhagyatott nyájam zordon bércekre, hegyekre.

Vígadj, hogyha talán elválásunknak örűlhetsz.

Én Hozzájuk ugyan veled elmegyek, e kies hegynek

Zöld alján bús nyájamat is majd arra szorítom.

És ha (miként mondád) a Pásztorok ott heverésznek,

Végső éjet köztök lesz tölteni kedvem.

Ne szomoríts, tréfáiddal, mert engemet illet,

Főképen mikor ily szomorú szükségre szorúlék.