TITIRUS, MOPSUS

Már kezdé komor éjt felváltani a piros hajnal,

Titirus aklából amidön mezzőre bocsájtván

Júhait öszvekötött sípjával méne utánnok;

És csendes utján közel éré a kies erdőt,

S a hajnalnak kellemeit bámúlván csudálja,

S nem tartoztatván nyelvét ily szókra bocsájtja.

Isteni Bölcsesség! mint kezdjek szólni felőled,

Nagy bölcsességed jeleit mindenbe csodálnom

Kelletik, im milyen renddel mul az éji setétség

S a gyönyörű fénnyel jelenő szép hajnali csillag

Hogy ragyog, elhagyák nyugodalmokat immár

Mindenek ugy szólván, s készűlnek dolgokat űzni.

A madarak sürü ágak közt szökve fütyölnek,

S énekelésekkel gyönyörü hangokra fakadnak