Tivornya hajnalán

Ó, hogyha látnál!... Arcom oly fehér

és egyre hívlak vacogó ajakkal.

Szobám dereng már, itt talál a hajnal,

és a szivem csupa fekete vér.

Hiába nyílt ki a bűvös kehely,

az éj virága csendesen lehervad,

mint egy sötét, nagy rózsa... A meleg nap

parázsa hervasztón reá lehel.

Óh, hogyha látnál!... Most is itt ülök,

és nézem, mint foszol a könnyü köd

nehéz pillákkal, lázgyötört szemekkel.

Sápadva haldokol a lámpaláng.

Ott áll az ágyam koporsó gyanánt,

s az ablakomba rózsát rak a reggel.