TÍZ FORRÁS.

Mindenható szerelem! aki éltetsz

Ajkad melengető fuvallatával!

Kezed mindent ujjá teremt, kiszínez,

A lombzugás, illat, holdfény, madárdal

Rólad regél és szól lágyan a szívhez.

S mikép a reggeltől zománcozott köd,

Halmot, mezőt hol feltakar, hol elföd;

Ha jő a vágy, a sejtelem,

S dereng, borong rejtelmesen:

Te jöttél elburkolva benne,

S a szív érez, mielőtt még ösmerne!

Te vagy hatalmas összekötni

A mélységgel a magasságot;

A halandót, a halhatatlant

Csudásan egymáshoz varázslod!

Boldogságodnak még nevet nem adtak,

Gyötrelmed is sajátos kéjjel gazdag!

Vadon szép tájék! a Bükk s Mátra

Dús rengeteggel dől egymásra:

Állván ingatlanul, merőn:

Koronás cser zúg a tetőn,

Olykor a völgyek hallgatag

Mélyén a gerle felkacag;

S hegyomlás zúdúl, - tompa hangján

A delelő vad felriadván.

S hideg, vagy hév emlőiből,

Mig a forrás, a csermely anyja,

A szilaj bérci patakot

Örök fris élet-nedvvel tartja:

Mint csontváz állnak a romok,

Rájok vad inda kunkorog;

Melyek lélek gyanánt betölték:

Kihalt belőlök zaj s dicsőség.

Régen, régen, - midőn még e vidék

Ősvad pompájában büszkélkedék

S a szent berek sugalmas lombjait

Le nem fosztá még emberek keze,

Csurgóitól szép tündér szellemek

Családja végkép el nem rezzene;

S a hagyomány, a néphit fellegvára

Le nem omlott hideg tanok szavára!

Jött a vadonba tíz ifjú vadász,

Fényes, derült homlokkal, mint az ég;

Bátor, kalandos tíz testvér fiú,

Lélekben, testben erős ivadék.

Még hallgat a kürt, a rugalmas káva

Nem szór sivító, gyilkoló nyilat:

Hogy mind a tíz, bámulattal megállva,

Felkiált a csudás látvány miatt,

Mely fenn játszik, mint egy arany-szivárvány.

Két távol hegy magas tetőin állván:

Bájos tündérhölgyek laptáznak,

Arany almát dobván egymásnak.

A bűvös lapta jön, megyen,

Gyorsan, kimérve s fényesen;

És míg sebes futása közt

Ütődve ér egymáshoz:

Az ívben, melyet útja ír,

Gyémánt sziporka szálldos.

A tíz fiú sokáig bámul...

De rögtön jő a gondolat:

Ivét leölti oldalárul

S karcsú tollas vesszőt ragad.

A kéz bizton emelkedik...

S lelő egy almát mindenik;

Az átvert alma hogy lefordúl:

Megszűnik a látvány azontúl.

Rejtett sötét tanyátokon

Nyugodhattok, bérc vadai!

Ki nem feszül többé a húr,

A kürt sem fog rivalgani;

A táj fejedelmi szarvasa

Nyomát eb ne szaglássza ma.

Az ifjak mennek, mennek szótalan,

Iszákjokban a bűvös alma van:

Melyből szívökbe átszivárog

Eddig nem ösmert édes méreg.

Szorongás, vágy és szerelem...

- Este felé egy várhoz érnek.

Belől a vár olyan tündéri...!

Körültök illat, fény, varázslat...

Az arany almák itt teremnek,

Csoportosan huzván az ágat.

Most lágyan síró ének zendűl.

Szólván mély, titkos érzelemrűl...

S mig bámulnak a tüneményen:

Tiz tündérlány eléjük mégyen,

S ki melyik almáját lelőtte:

Mosolyogva megáll előtte...

Elő, elő már hős vitézek!

Mert óra múlik, nap halad!

Ah, a tündérek lágy ölében

Az öröklét egy pillanat...!

Kit szerelme tart, hová menne?

- S nem vágy el tíz ifjú levente.

S a hölgy is mind oly boldog ifja mellett,

Hanem anyjok ellenzi a szerelmet.

És fogja bűvös vesszejét,

Hogy a vár, melyet véle megcsap,

Mint a köd szálljon szerteszét;

Mig a lyánykák oly hőn esengve kérik:

Hagyná az ifjakat szeretni nékik!

‘Nincsen hatalmam, kedves gyermekim!

Hozzánk emelni földi lényeket;

És tudjátok, hogy meg kell halnia

A halandónak, kit tündér szeret!’

»Nem úgy! - felelnek a tündér leányok -

Oh jó anya! leszállunk mi hozzájok!«

‘Szellemvilágnak gyermeki!

Mocsoktalan, légtiszta lények!

Mulandó szív szerelmeért

Halandó testet öltenétek?

A föld porába hullanátok

Gond- s búbánattal küzdeni?

Megkóstolnátok a halált is,

Szellemvilágnak gyermeki?’

»A mi világunk, szólt a leánysereg,

Fényes és magas, ah de nem meleg!

Van jó illat, de nincsenek virágok,

Melyekből a balzsamos lég szivárog.

Oly szép a föld! - kit itt körüllebegnek:

Mosolygó árnyak, szép ködalakok;

De nincs bennök forró, élő, verő szív,

Rajtok szemünk, nem lelkünk andalog.

Lehajlik a menny-boltról a szivárvány,

Pihenvén a kies, szép föld határán;

Csak akkor kezd a harmat égni, élni:

Ha a magasságból a földre hull;

Miből van a virágok bája, színe?

A fényes nap leszállt sugáribul.

Oh hagyj minket szeretni, küzdeni...!

Boldogíts velök s őket általunk!

Hadd izleljünk édeset, keserűt...

S ha éltünk, akkor szívesen halunk!«

Eggyé levének a hű szeretők,

A szív erős, lázas vonzalmival;

De megrendűl a bérc, az ősi vár,

A harci kürt harsányan felrival,

Tiz hű vitéz meleg, fájó bucsú után,

A hadra elszáguld tajtékozó lován.

És míg otthon az árva hölgyek

Várják, várják hogy visszajőnek:

Ezek vínak kemény csatákat,

- A vér a harcmezőn megárad, -

Mint tíz oroszlán küzd a tíz lovag,

És mind a tízen el is hullanak.

Az özvegy hölgyek a mély rengeteg

Vidékein busan tévelygenek;

Hol egy emlék, egy nyom maradt

A holtakról: felkeresik...

De tündéranyjok megjelen

És szemrehányást tesz nekik.

Hét lánya mond rá fájdalommal:

Ah nem fogadtunk szót neked!

Kinnal, nyomorral felcserélvén

A fényes boldog életet,

Fa lettünk, mely búsan kiszáradt,

Rajtunk utált lét, késő bánat!

Aztán a három hű özvegy felel

A fájdalom nyugodt fenségivel:

Ah, légyen áldott, szent az óra, melyben

Szeretni és szenvedni megtanúlánk!

Veszít a szív és emlékszik halálig,

A bú emel, gyönyörrel szúr a fúlánk!

Hű fájdalomban a szent kép miénk,

Nem vágyunk vissza, hol nem szenvedénk!

És a köny, a köny! örömed

Óráiban mosolyg veled;

S ha lelked fáj, égetve kínja:

Lelkedről azt magába szívja.

Oh, szánunk fényes szellemek!

Kik soha nem könyeztetek!

Mi vígasztal, jutalmaz, enyhít,

Erény, hűség s fájdalmak ára,

Egész mennyország itt a földön

Az égtől egy könycseppbe zárva!

Majd elhagyott leányihoz

A tündér ujra visszatérvén,

Aludva lelte azokat

Hüs bokrok, vad sziklák alatt

A rengeteg más-más vidékén;

Mi volt a fáradt lélek álma:

Azt könyeikből kitalálta.

És bűvös vesszejével arcát

Megérintvén a tíz leánynak:

A rengeteg külön vidékin

Egy egy forrássá változának.

A tájékon, hol a Bükk s Mátra

Erdők- s bércekkel dől egymásra,

Tiz forrás ont dúsan vizet,

A három hév, a hét hideg! -

Az ér, mely származik belőle,

Halk nesszel lejt alá a völgybe,

Mint aki álmában beszél;

S mig a hét forrás él csak nyáron:

Hő keblével nem fagy be három,

Buzog folyvást, ha nyár, ha tél.