Tíz parancsolat

Én vagyok a Te távoli

társad és örökös barátod,

kinek kezét sose fogod meg

s igazi arcát sose látod.

Én is, mint te, egyazon úton

járok szüntelen körbe-körbe

s éjszakánként ugyanugy nézek

önmagamba, e furcsa, görbe,

törött és fátyolos tükörbe.

De nem szabad velem törődnöd,

legfeljebb ints egy lenge búcsút

felém, ha más tájakra visz

ez a vidám és néha bús út,

mely annyi felé kanyarog,

mert szánalmasan gyönge, gyatra

vadász, ki másra is figyel,

mint az üldözött drága vadra:

célod, hogy rálelj önmagadra.

Nevem hiába ne vegyed;

ha hallottad is egyszer-kétszer,

hullasd ki emlékezetedből,

mert hamis kincs az, talmi ékszer,

mely meddőn, hívalkodva csillog

s kevés örömöt szerez annak,

ki csillogásába merül,

mert hiszen csillagok is vannak,

sőt üstökösök is rohannak,

e mély, komorló éjszakában.

Virág vagyok a zordon, ében –

fekete idők belsejében,

fekete álmok erdejében

virág, csak egy a millió közt,

százezer álomból egy álom,

melynek értelmét nem találod,

melynek értelmét nem találom, –

jaj, életem és jaj, halálom.

Tiszteld az izzó szenvedést,

mely mindünket tisztára éget,

tiszteld a jóság glóriáját,

tiszteld a békés bölcsességet,

tiszteld a mártír szenteket,

a gyermeket, jámbor parasztot

és minden prófétát, aki

a sziklából vizet fakasztott,

habzó szépséget és malasztot, –

tiszteld a költőket, akik

veled vannak, bármerre mennél

s több életet adnak neked

tulajdon ember-életednél.

Hajts főt az írások előtt,

melyek sárgultan szakadoznak

s az ősi márványok előtt,

melyek lassanként repedeznek,

ódon kertekben porladoznak.

Addig nézz csurdé angyalokra

és addig nyalj szerelmi mézet,

amig fekete fátyolával

be nem borít a bal enyészet,

örülj, örülj az ifjúságnak,

örülj, örülj az ifjú nőnek,

akinek csókjai nyomán

minden friss sarjak újra nőnek,

mint fű nyomán a friss esőnek, –

úgy zeng a szerelem szava,

mintha ezüst csengettyüt rázna, –

ki szeret, sohasem gonosz,

ki szívből csókol, nem parázna.

(De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,

bűn is az, amire törekszel, –

ha gonoszat vélsz tudni arról,

hogy asszony karjaiba fekszel,

bizony gonoszat is cselekszel.)

Az igazságnak őre légyen

benned mindig az égi szellem,

hamis tanúságot ne szólj,

fiam, soha önmagad ellen;

ne hazudozzál önmagadnak,

tudd meg, ki vagy és mire vágyol –

ha útad szólít, ne marasszon

fiam, dunna és renyhe lágy toll:

keményen kelj a renyhe ágyból

s indulj a bátrak mosolyával,

zengő lélekkel, zsenge testtel,

mint aki mindent megmutat

s magában semmi bűnt se restell,

lépteit ingovány fölött is

titkos Isten hatalma ója –

kinek van ugyan sok-sok bűne,

gyarló egész emberi volta,

de mégsincs rejteni-valója.

Felebarátod ökre, háza

után kivánságod ne légyen:

ilyen szegénységekre vágyni

nagy szegénység és csúnya szégyen.

Orrodba édes illatot gyűjts,

szívedbe békét és mosolygást,

szemedbe fényt, hogy az utolsó

napon is tudj örülni folyvást

s eképpen szólj csak és ne mondj mást:

köszönöm, hogy tápláltatok,

hús, alma, búza, lencse, borsó!

Amint jó volt hozzám a bölcső,

tudom, hogy jó lesz a koporsó.

Ki most lefekszik, nem kivánta,

hogy földje legyen, háza, ökre,

de amit látott, gyönyörű volt

és véle marad mindörökre.

És övé marad mindörökre.