TIZENHARMADIK KIT EGY SZÉP LEÁNY NEVÉVEL SZERZETT

Siralmas nékem idegen földen

már megnyomorodnom,

Szívem meghervadt nagy bánat miatt,

nincs már hová fognom.

Laktam földemről, szép szerelmemről

mikor gondolkodom,

Jutván eszemben, ott én mint éltem,

könyveimet hullatom.

Mint az szarvasfi anyja után rí,

ha tőle eltévedt,

Szívem úgy hal, vész, halálra már kész,

hogy oda nem mehet.

Már ha nem látom, bár csak hallanom

adná Isten őtet,

Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt,

vennék mégis kedvet;

De igen ritkán és bizontalan

hírt felőle hallok,

Akkor sem mérem őtet kérdeznem,

mint rab, csak hallgatok:

Ki miatt kedvem szinte oly nékem,

mint nap az esőben,

Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg

téli rút időben.

Vagyok már szinte özvegy gerlice,

szomorú én éltem,

Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc,

nincs semmihez kedvem.

Felejtett árva itt, mint pusztába,

csak remete módra,

Tengek, nem élek, lenni sem lélek,

mert jutottam búra.

Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek,

kikben gyakran jártam,

Szép szelíd vadat, hangos madarat

ott hallottam, láttam,

Isten hozzátok, s adja, rajtatok

az avagy örvendjen,

Azki engemet akkor szeretett,

mostan se feledjen!