Tizenhárom párvers

Olyan rövid az élet! - Én bucsut

mondok a nagy céloknak, és csak ugy

irogatok már, mint aki magában

beszél buvában, egy üres szobában

semmitse bánva. Ha valaki hall,

nem baj. S ha senkisem hall, az se baj.

Mivé ébredtem! Öregur vagyok,

ki legyekkel csatázik és motyog,

tudja, hogy akármit mond, ugyse használ,

és hogy amit mond, az nem is igaz már,

mivel az ember, mint az álló óra,

csupán egyszer mond igazat naponta,

s már énfölöttem elvonul a nap...

Ugy nézem, mint a távozó hadat

egy cserbenhagyott őr, aki magában

ül rossz sátrában, idegen hazában,

s tünődöm: ki lát még, és ki szeret?...

Engem az ellenség is elfeledt.

Öreg vagyok, de semmit el nem értem:

vagyonom nincs, és érdemem nem érdem.

Nem is törődöm többet semmivel.

Kezem gyerekes dolgokat mivel,

tudom, hogy nemsokára meghalok,

mindegy, csak unt szokásból gajdolok

cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok már

hogy e verset kissé jobbnak faragnám:

...aki nem szeret, annak jó lesz így is,

és aki szeret, annak jó lesz így is...