TIZENHETEDIK KIBEN ANNAK ÁDJA OKÁT, HOGY ÉL, NOHA A LÉLEK A SZERELMESÉHEZ ELSZÖK...

Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,

Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,

Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém,

lelkem után szívemet.

Ki sok járás után lelkemet megtalálá,

Mert szerelmesemnek ajaki között látá;

Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét,

lelkemnél ott marada.

Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,

Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,

Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok,

majd elválom éltemtűl.

De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,

Ha lélekkel együtt mégyen élet emberbűl?

Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot,

okát adom ezentűl:

Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,

Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,

Ki nagy szerelmemben mégis éltet éngem,

hogy szinte ki ne múlnék.

De ez is, ez éngem éltető, édes lélek,

Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek,

Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből,

hogy ilyen igen égek.

El is mégyen penig, ha az én szerelmesem

Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;

Nosza táplálója, életem tartója,

hosszabbítsad életem!

Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,

Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,

Csendes elméjében, gerjed örömében,

rólad elmélkedtében.

Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,

Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,

Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége,

választott édessége.