Tizenkettő

Éjfélkor, mikor egyedül vagyunk

mi örök-érző, örök-vérző lelkek

és zsibongó agyunk

tele van ezer halk melódiával,

valami úgy kisért,

hogy csepegtessünk a szívünkből

egy kicsi-kicsi vért

és véssünk vele valamit papírra.

Az óra kong,

a szívünk zsong –

a lelkünk csupa ringó mese-hinta, –

nagy, bizonytalan szemmel meredünk

a falon-túli, sejtett messzeségbe, –

... és előttünk a tinta.

Nem tudjuk miért: fáradtak leszünk,

Valami édes, szép könnyelműség

bársonyos karral karol át:

nem bánjuk lelkünk teli álmait,

szinte kergetjük vissza, vissza őket,

ahonnan jöttek

szanaszét szórva

mint gazdag őrült az ezüstjeit

és őszi fák a lombok aranyát.

Szárig bemártott tollal kaparunk

Sok kusza betűt, úgy – komolyság nélkül

például a nevünket,

vagy azt, hogy – tizenkettő,

vagy azt, hogy – Ave Mária!

és lassan minden hallgatásba szédül.

Elhamvadnak a halk melódiák

elzsibbad zsongó, zsibongó agyunk

és nem születik semmi

és kiejtjük a tollat,

– éjfélkor, mikor egyedül vagyunk.