TOLDY CSEPELBEN

Sírva áll az özvegy, sírva lánya,

Egy szerelmes szép lány, a mezőn,

Mély keservben két vitéz miatt, kik

A cseh bajnok által estek el.

S íme nagy villogva és zörögve

Toldy jő feléjök biztosan,

Toldy, akit ösmer napkelettől

Minden élő s retteg nyúgatig.

Bojtosan függ vállán kacagánya,

Büszke kalpag rettentő fején;

Melle nincs vasakkal födve: karja

Menti azt meg a csapás alól.

Jobb kezében vasbuzgány forog, leng,

És temérdek kard lóg oldalán.

Így jön ékes arccal, fegyverében

Zordonan szép, mint had istene.

A leányka kezd vidúlni, s enyhűl

Özvegy anyja szívén a keserv.

Bátorodva futnak már elejbe,

És boszúra kérik karjait.

„Ott - Dunának partjait mutatván

Szól az özvegy - vesztek gyermekim,

Oh ha többé nem kel is halott föl,

Légy boszúlóm, légy te gyermekem!”

Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti;

Amit nyelve nem tud mondani,

Lánya áll mellette, és esengve

Nyúl az érkezőhöz hó keze:

„Légy te, ó hős, oltalmam, segédem,

Mert bátyáim immár nincsenek.”

A legédesb ajkak lágy szavával

Így rebeg s kér a szelíd leány.

Ajka hangját egy pár szép szem éri,

Mely szivéből véve lángot, ég,

S a vitézre most egy pillanat száll

Félig búsan, félig nyájasan,

Mint esőn túl a kegyes verőfény,

Melyben ég, föld megnyilik neki.

Toldy gyengén törli arcaikról

A keservek néma csepjeit,

Biztató szót mond erős ajakkal,

S a leányra vetvén hős szemét

Útnak indul zúgó fergetegként

A cseh bajnok ösmert nyomdokán.

Megtalálja őtet a ligetben

Elterűlten egy vén tölgy alatt.

Barna páncél nyomja durva testét,

Jobbra kardja, balra a sisak

Ingva rezgő tollal áll körűle:

Kétfelé leng borzasan haja.

A magasság fellegébe szegzi

Égre fordult képpel vad szemét.

Így találja őtet Toldy, és szól:

„Föl! föl álmaidból, nyúgovó!

Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz

S halva csúf porodban nyughatol.”

„Gyáva lelkek - így szól az, boszúsan

Talpra kelvén s rántván fegyverét -

Ötven ilyen, ötven dől előbb le,

Mintsem engem megdönt kardotok.

Bidsov élve nyugszik még sokáig,

És előtte ezrek halnak el.”

„Ezrek? „ kérdi Toldy, s mond, „beéred

Még te jámbor Bidsov, eggyel is.

Jőj csak, ott a part alá taszítva

Két hajócska áll és vár reánk.

Jőj; Csepel még megbir két csatázót,

Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk.”

Mennek és hajóba lépve gyorsan

Érik a szigetnek partjait.

Toldy száll előbb ki, s visszarúgván

A zajos habokba csolnakát:

„Egynek itten veszni kell ma” úgymond,

„S egy vitéznek egy hajó elég.”

Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul

Durva vért alatt is vad szive,

Mégis eltitkolja, és kijutván

Gőgösen száll bajra Toldyval.

Összecsapnak föllobbant haraggal,

Mint Krivánnak bércén két vihar,

S messze hallik már vad csattogások,

Messze villog fegyverök vasa.

Bidsov összehúzott könnyű testtel

Lopva ál szurásra rést keres,

S bízva fegyverében, s gyorsasága

S annyi győzödelme híriben,

Jobbra balra méri vad csapásit,

S csalja a vivó társ gondjait,

Toldy mint erős sas fellegéből,

Visszatarthatatlan vág elő;

Nem marasztja őt csalárd kerengés,

Nem csapás, ha száz kar sujtja is.

Álljon útban ég, föld: ő kitolja,

Vagy keresztül rontja rajt’ magát.

Így rohan, s már bomladozva lógnak

Bidsovon páncéla rongyai,

És magyar kard élétől hasitva

Mély sebekre nyílnak tagjai.

Bidsov is már jobb erővel és nem

Gyáva fortéllyal szabdalkozik;

Szerte-széllel omlanak csapási,

S társa balján vért ereszt vasa.

De halállal csattog már fölötte

Toldy kardja: reng a réz sisak,

És kicsengvén izzadó fejéből

A magas fű s gaz közé esik.

Toldy hévvel űzi győzedelmét,

S a cseh hőst most úgy arcon szegi,

Hogy hajától állig megszakadva

Vérnyilással ketté száll feje,

S a fejetlen test is összerogyván,

Durva lelkét nyögve adja ki.

Aggva gyötrelemben, félelemben

A leány a túl parton vigyáz;

Hallja néha a csatajt, kilátja

Néha fák alól a villogást,

S mindenik csillámlás megriasztja,

Minden zajra megdöbben szive.

Végre látja Toldyt jőni gyorsan

Győzödelmi jellel vállain,

S aggodalma oszlik, mint az éji

Lengeteg köd nap derűltekor:

Már dagályos hátán hozza büszkén

A szerelmes győzőt a Duna;

Szív-epedve vár rá a szelíd lány,

Szív-repesve jő már anyja is.

Toldy égő győzödelmi szemmel

Nézi esdeklőleg a leányt.

Ez szelíden elsimúl ölében,

Mint kegyesség nyájas angyala,

S csendes elmerűlő pillanattal,

Önti el szerelme bájait.

A fiatlan bús anyának e víg

Látományra új reménye kél:

Kezd derűlni képén a komorság,

S régi búját új öröm lepi.