TÖMEG

Munkát! kenyeret!

Munkát! kenyeret!

Jön a tömeg, a tömeg!

Mint a megriadt legyek

röpülnek róla a kövek.

Szálló szikla apró szikra,

mint ki a szemét kinyitja,

ha vasdorong ütötte meg.

A tömeg

járó erdő rengeteg,

ha megáll, vér a gyökere.

Termőföld talpa, tenyere.

Százezer hegy a kenyere,

itala nem férne ködnek

s a ködök bár hegyet födnek,

a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,

hánykolódik, dagasztódik

a tömeg.

Tömény őssejt, püffeteg

tapogatóit kibontja,

nyúlik, válik amőbaként,

más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!

Felleget fú orralika,

odvas foga

bérkaszárnyák görbe sora.

Kapkod, nyúl, ahova ér,

csűrért, gyárért, boglyáért,

hétórai munkáért,

a Göncölért, Fiastyúkért,

bővízű alföldi kútért - -

Nyirkos, görbedő atyáim,

édes, sovány leánykáim

a tömeg.

Körötte füstölgő csövek.

Folyót piszkál a szalmaszál, -

ni, kapja, viszi már az ár!

és sodorja a padokat,

a kiszniket, a kocsikat,

a csákókat, a lovakat,

a fölmutatott kardokat - -

Óh!

Minden más hiábavaló,

az alku, az átok, a csönd, a szó!

Ő

az épület s az építő,

lenn alapkő és fönn tető,

a dolgozó, a tervező - -

Éljen a munkásság, parasztság,

nem fogja polgári ravaszság,

fölrugja milliónyi láb, -

hú! tömegek, tovább! tovább!