Tömörkény utcáján

A régi utcán lassan ballagok,

Fölöttem békés esti csillagok.

Mély nyugalom lágy szőnyege terül

Végig az utcán s a csönd hegedül.

Az ablakok, mint hű öreg szemek

S a régi házak is öregszenek.

Oly egyedül, oly bánatos vagyok,

Mint akit minden álma otthagyott.

S a csöndben, estben, árnyban mintha csak

Hozzám suhanna egy szelíd alak.

S én halkkal, loppal suttogok vele,

Mint hervadt hársak hulló levele.

A magyar bánat mély zenéje zeng,

Bús hangfogóval vén szívembe bent.

Én sírok, vallok, panaszom zokog,

Ő mosolyog, miként a boldogok.

A hangja mint a távol cimbalom,

Szívembe zöng nyugalmas biztatón.

Szemén megcsillan egy tisztább világ,

Mint jegenyéken túl a délibáb.

Ó drága árnyék, holt, hű cimbora,

Biztass, vezess és el ne hagyj soha!