Tóparti könyörgés

Ez pusztulás. Beteg világ.

Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.

Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra

e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni

a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét

tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát

árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,

finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng

s fejem alatt kigyult a párna.

Kuszált körívet, parabólát

cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számitást

összezavartam, elhibáztam.

s most már nincs többé elme, hogy

a rend bogával összekösse e rámbizott, romolt világot,

mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli

lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt

angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,

amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal

válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.

Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szivedre bízom magamat,

most légy okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek

s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat

lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most

eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad

legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót,

lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot

egy darabban és emberképpen! –

Ez itt a park s ez itt a tó.

Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel,

fáradt vagyok, a padra fekszem, –

nézd: a megtestesült betegség,

gígász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne,

hogy könnyes kínja elapad tán!

S te csak magad vagy, édesem.

Van-e szerszámod, mely kivágná e duzzadó daganatot?

Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! –

meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre,

ki betegen is csak barátod!

teremts neki tavaszt, ha tudsz,

ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból,

ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból,

csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek

kavicsos-öblű, tiszta medre

és facsarj hűs citromlevet,

savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött

ring-leng és bágyadtan barangol

s a mesebeli hószín hattyút,

mely most suhogva vízbe ugrott, sűlyeszd el benne olvadón,

mint fehér, édes kockacukrot... – –