Tőrbeesésem

A záporeső

megszűnt, s a leső

liget jelel

néma jellel

egy szirti boltozatot;

de bájjal telve

kezem emelve

egy helyt álltam

és csodáltam

a piros alkonyatot.

A szép Természet

felett tenyészett

balzsam szellő-

ártol tellő

Mejjem elnehezüle;

a Nap - lankadó

dörg közt - haladó

halmos pára

bíborára

már feküdni készüle.

Némult a nappali

zaj; s az esthajnali

fényt lebbentő

pont serkentő

dallára várt a berek;

hogy las fúvalmok

közt a zöld halmok

visszhangitol

mint locspitol

a Réteknek friss erek.

Csak a Falevél

s a Kunyhófedél

ama tájon

a lapályon

hullatá még a nedvét;

s a magát rázó

Napba szikrázó

térünk földe

locskos zölde

mutogatta végkedvét.

Igy álltam én itt,

szivem szirénit

mind-mind jobban

gyújtván, Jobban

tartva levett kalapom;

s az imádságon

hallván, egy ágon

két szerelmes

madár kell’mes

énekét mohon kapom.

Lassún reszkete

flótám szellete

a levegő

közt lebegő

táncin a szúnyogoknak;

s a majd felzendűlt

prücskök közt csend ült

óriási

elnyúlási

alatt az árnyékoknak.

És ime! Akkor

csalák e gyakor

andalgások

visszhangzások -

akkor csalák őt elé;

midőn az ajtó

nyílván, sohajtó

sarkán, verő

szivem merő

olvadásig tüzelé.

Az Est hallgatott,

a Fuvallat ott

megállt: tőllem

ész, mellőllem

a világ elreppene;

s még csak egy orkán

visító torkán

se volt büszke

úgy egy üszke,

hogy megsemmisitene.

Kis küszöbében

megállt, s szemében

mosolyogva

majd ott fogva

pirúlt el a Fényt-adott:

s a Láthatáron

alol, ziháron

mordúlt még el

a Zaj, s ezzel

én s a Nap - lelankadott.