[TÖREDÉKEK 3]

Repedt kályhámon macska ül -

ne hadd, hogy szomorú legyek,

ne hadd motyognom félszegül

hogy élni kell és nem lehet.

Töprengett ősszel szilajon,

havazik gondolkodva most -

kérdezem hát, ha nem tudom:

követ tépjek, vagy papirost?

Tél van, puhán jár, mint a köd

a síkló, soknyákú, kegyenc -

kékorru katonák között

polgár vagyok-e, vagy fegyenc!

Mióta egyéb nagy írók

bús másolását vállalom

Szegény ember hova menjen?

Megfogott egy marék bolhát

A vásártéren sátrat ütnek, vernek

süvölvények közt ácsorog a Gyermek

egy roskadozó deszkapolc előtt.

A deszkapolcon bádogdobozok

Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,

én játszom.

Fedezheti igazamat a

napsugár elől Kazamata, -

fogaim közt leng a zamata.

Nem testedben, ám tebenned, a nedvek

ha meg-megcsillantják a tünde kedvet

Vassal csorbitott csontváz-leletek

mutatják, hogy itt mivé lehetek,

ha mellemre kitüzöm jeletek, -

csirkefogók! Nem játszom veletek!

Dagadt hentes bárdja vágjon át,

tátott hátadba hulljon bé a hó

te kézrebbentő hülye elnyomó

Állás nélkül élek, akár a madár,

idestova másfél esztendeje már.

Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt

hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.

Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem

deresen hüvöslő drótköteleken.

Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád

Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.

Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,

ki száz karajt ád el, mig egyet keres

Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,

lucskos padon háltam, harmatos füvön.

tehetségem pusztul vígasztalanul

Arcuk egy-egy kis külváros, ahol

nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.

Kis, zsiros hajuk a sipka alól

előkanyarul vizesen

Tizenöt éve írok költeményt

és most, amikor költő lennék végre,

csak állok itt a vasgyár szegletén

s nincsen szavam a holdvilágos égre.

Valamikor volt a tett,

abból lett a gyűlölet,

ebből pedig szeretet

s a világnak vége lett.

Még nem volt olyan disznó, ki elájult,

mikor meglátta a moslékos vályut.

Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom.

Már rálépett a lábomra a tél.

Bordáimat kiálló lécként hordom

és kócmadzagként lóg bennem a bél.

A hallgatag gép, nézd, helyére ér,

még nyikorgó törzseken gördül tova.

Nyög az anyag. A tömegeken így

gördül elő a dolgozók sora.

Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,

melyen kétoldalt porló istenek

fehér szemükkel ki-be libegő

bankárok után elmerengenek?

Töredeznek a világ pántjai.

Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön

a dolgozók finom fém-államát -

mint bérházon az énekszó, belülről a jel,

darabos arcukon úgy suhan át.