[TÖREDÉKEK 4]

Nyári, könnyü szellők,

lányok közt szökellők

szoknyákat libbentők -

játsztok a bokorban,

szalmaszállal porban

boldog gyermekkorban.

Hizlalt eső kapirgál

a vastetőn -

csak kotyogj, vén tyúk s immár

költsd ki az én időm.

Te drága anya, tojj s költs

tojásokat,

aranyos, kék, piros, zöld

gyönge nappalokat!

S én addig várok. Pénzem

nincs semmire.

Szivem ver és ráz; érzem,

hogy’ száll a pihe.

Ráz, ver. Borongva, hetykén

elhallgatom.

Ez a csavargó gondja

a lukszusvonaton.

Esik, esik fecsegve

s hol ott, hol itt,

mint hálót hal, szelecske

rángatja szálait.

Hétért - magamat kérdem -

adsz-e hatot?

Játszom. Azé az érdem,

ki játszhatott.

Tollászkodik a sárga lomb

A mennyek langy asszonya hervad

s az ellágyuló őszi talajon

Az ellágyuló őszi talajon

végighever a hervadt levegő

távol tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

Nedvesedik mélán az elhagyott

homokbánya, nagy fekete lukak

lélegzenek s a kezdő csillagok

békadudára járják táncukat

Lesz-e nap holnap, mely békét igér?

És végre munka, mely nem gyötrelem!...

Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,

a szürkület. Én nagyon szeretem.

A csipogó árnyakból fiókáit

összegyüjti a szürkület.

Már ég a lámpa, de még nem világit -

ami fehér volt, szürke lett.

Az ég szine, mint könnyü női ingben

kék s rózsaszin selyempapir.