[TÖREDÉKEK 7]

Nappal mint földet vad homok,

közöny lep, izzó és konok

a szolga emberekkel szemben

elepedt kedvem, elapadt nedvem,

elszáradt ég tüze lobog,

a gyűlölet, sívó szivemben.

Köröskörül vastőrökül

voltak a rozsdás, éles, durva

csillagok a lelkembe szúrva

s mint önvérébe a vad terül,

reszkettem az éjben kinyúlva.

Száz éjszakán

ezer magány

millió fájdalommal

szelt át meg át

az éjszakát

Köröskörül

vastőrökül

voltak lelkembe törve

a csillagok

és vérszagok

virágoztak az űrbe.

Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már

s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka

venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,

ugy nevet itt a derűs ég

Éltem, így érdemeltem én meg,

hogy társul vegyenek a vének,

kikben a haragvó remények

jó bölcseséggé változának.

Dolgos derű és könnyü kellem

szorongást eloszlató szellem

serkent engem a semmi ellen:

ha szólok, sokan szólnak hozzám.

Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal

Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek

Minden s mindenki szeret engem -

ember lettem a szerelemben.

Flóra, Flóra, mosolyog róla,

hogy engem ő váltott valóra.

Ember vagyok és olyan boldog,

mint, ha vannak, az örök dolgok.

S az én apám, az én anyám

hajtson ki a zápor után

mit kis gyerekünk bömböl

mint nyugalom, mint dús növény

jó szó, kövér fű, televény

szivemből és a földből.

Flóra, csináljunk gyereket,

hadd vessen cigánykereket

mert én nehéz vagyok már

s elviszi könnyü szerelem,

hisz hogy én legyek hűtelen

ahhoz nehéz a szívem.

Fényszóróként kutatja

mint öntudatos űrt, a lelkemet

hogy valóban imádjalak

a telhetetlen űr alatt

és mégse csalj meg engem.

Átizzadt fekvő helyeden

fölülve, halkan, betegen

- emlékszel? - azt mondtad nekem,

hogy ne hozzak virágot.

Ki tudom, még sokáig élek,

köszönöm neked, hogy remélek

magamnak békés elmulást,

neked szép, csendes búsulást.

Miként a tiszta űrben a világok,

lebeg keringve bennem a hiányod

majd árnyék leszek s te szorongva félsz:

óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,

mit is tehetnék, hogy ne szánjanak

ki fogná föl szivével énekem,

ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem

Ha lényed erős, derítő levegőjét

nem szivja szivem közeledbe merülten,

mint vércse, reám lecsap a lebegő ég

s fuldoklik a lelkem az űrben.

Mint a Tejút a vonuló

egek táguló

boltozatán

s mint a valóság heveny láz után

ugy ragyog és világit

lelkemben, mely világot áhit

az emberi fölszabadulás.

A mindenség oly tisztán és üdén

csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.

Ahol a szabadság a rend,

mindig érzem a végtelent.

A kínhoz kötnek kemény kötelek,

be vagyok fonva minden oldalon

és nem lelem a csomót, amelyet

egy rántással meg kéne oldanom.

És szenvedek, de nem lesz kegyelem,

ha megszabadít, aki egy velem, -

amazon lesz minden fájdalom.

Te öngyilkos, micsoda példát

adtál nekünk, kik szeretünk!

Megnehezited szerepünk.

Hát más nem éppen annyit élt át,

mást nem roskaszt-e annyi vélt vád

Kinek a szeme omló könnyü,

elmenni annak ilyen könnyü?

Mért bántsz? Én nem bántottalak!

Versed csengése mért pereg?

Ugy tettél, mint a kisgyerek

ki becsöngetett s elszaladt.

Ha lelked, logikád,

mint patak köveken

csevegve folyik át

dolgokon egeken -

ver az ér, visz az ár

eszmélhetsz nagyot:

nem kell más verse már,

költő én vagyok!

Kertemben érik a

leveles dohány.

A líra: logika;

de nem tudomány.