[TÖREDÉKES RÖGTÖNZÉSEK, TÖRMELÉKSOROK]

Elküldtem hozzád Sándor Imrét,

mert rügyet látott már a fán,

bár bimbók hírét érdemelnéd

Az oroszlán megtörli orrát aztán becsönget

Madáralakú hangjaid itt ülnek a szekrényemen

S ó te szerencsétlen, ki viszályba taszítod az osztályt!

Ki lapengedélyt nekem nem adott,

ki rendőrrel jegyeztetett föl rólam

utókorban hizelgő adatot.

Szerették: Ignotus Pali

és Galamb Ödön, a tanár;

egy ízben báró Hatvany

és talán Komlós Aladár.

A harisnyája egy lucsok,

hanem ő csak fecseg, locsog.

Béka ha ily sokat brekegne,

egész biztosan berekedne.

„Kalapok, tompok, szallagok”

im ilyen kedves dallamot

szabad az uccán hallanod,

ha velem vagy, Leontin.

...ám fenn a magas északon,

hol győz a hideg ész-okon,

peng a hideg s acetilén-

lámpa helyett a ceti lény

zsírja világít...

Szegény Keszi,

méreg eszi:

konyak alját

benyakalják.

ugy eltünt, mint a bolha

Jó ára van a szép magyar ökörnek.

Hol a miniszterelnök, aki nemrég

Fehérruhában átszalad

verőfényben a fák alatt

Azt hittem, főve megsülök,

drága sör mellett hüsülök

egy csipkés, lukas

ponyvás lugas

mélyén.

De lelkem kinn lóg az egen,

vonja a tiszta fénymező,

így most is itt csüng melegen

egy telten verejtékező

rendőr komoly személyén

Én óvakodva szürcsölöm

drága, de jégen hült söröm

egy kis csipkés, lukas

ponyvás lugas

hüs mélyén

s fényt iszik lelkem az egen,

kinn csapong, ott csüng melegen

egy izzadt úr személyén.

Melegben ekkora hasat,

amely már majdnem meghasad!

Már arra gondolok nem egyszer

fülem ha cseng, fejem ha zúg,

hogy talán semmi nem hazug

s kiket a Duna sodra vet fel,

vagy kopaszodnak becsülettel

a paliknak van igazuk.

A hekusok kifognak rajtam,

már kapkodom és hadarok.

Amig az orrom csavarog,

a zöldfülüek fürge rajban

mindent elemelnek s ha baj van,

becsapnak már a haverok.

Szolgának állitod magad,

akárha urad volna.

Csak hazudd, hogy nem vagy szabad.

Én nem hiszem el egy szavad,

te szolga!

Rád les az ifjak hadsora

te szolga!

Egyke karikás ostora

nem is vagy olyan ostoba

Szóljon e költemény arról, aki ápol

s nem feledkezik meg soha önmagáról