TÖRJ ÖSSZE MINDENT...

Törj össze mindent, ifju szellem,

Hogy ne maradjon kő kövön!

Lerontani e természetlen

Világot óriás öröm.

Bontsd szét izekre, éles elme,

A hazugtestü látszatot;

Minek nincs magva, nincsen lelke,

Tépd össze, legyen átkozott!

Gyülöld a múltat, hősi lélek,

Előre nézz, csüggj a jövőn!

Megkövesült, ki visszanézett,

De Lót haladt bizton, dicsőn.

Rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent,

Ami élősdi, korcs, beteg,

Mi nem érez magában Istent,

Mi mástól nyert fényt, életet!

Utálat, undor nézni néked

A gépi lények ezreit.

Ember, hogyan viselje képed,

Akit költészet nem hevít?

Egymáson és egymásból élnek,

Egymást emésztik, szörpölik,

Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb...

Egymást teremtik és ölik.

A sok falánk, lélektelen test

Egymásra hogy rohan mohón,

A sok vandál, vérszemü hentest

Nem nézheted te álmodón!

Itt minden rombolásra lázít

És lázadásra ingerel:

Mintsem tovább hordozza láncit,

A szellem inkább égjen el!

Enyésztő láng nem szebb-e vajjon,

Mint ami aljasan tenyész?

Bukó hős, mint barom az almon?

Különb-e a tűznél a penész?

Ne higgy te lassu haladásba,

Filisztereknek hagyd e tant!

Természet örök újhodása,

Miből minden nemes fogant.

A régi rossznak foltozása

Nem nyerhet örök életet;

Csak az a kornak messiása,

Ki szívben újjászületett.

Lélekben újjá, önmagából,

Megistenült lény, önvilág,

Egy szikra Isten homlokából,

Föltétlen új, remek, csodált.

Előre hát, te Isten-ihlett,

Kit lelki szomj edz és gyötör,

Emelj, ragadj magasba minket,

Téged követni szent gyönyör!

Teremtsd újjá ez ó világot,

Lehelj dicsőbb lelket bele!

Magányod kincseit kitárod:

S benépesül a föld vele.

Ó, gazdagítsd e kolduslétet

És örökítsed a jelent;

Meghódol itt minden tenéked:

Ó, hozd le, hozd a végtelent!

Jövel, jövel, te büszke korszak,

Mely a szellem szavára kél!

Ledönteni e léha, korhadt

Világot óriási kéj!