Torkolat

Egy utca visz a hegynek fölfele,

A partját két oldalt házak szegik,

Aztán aranyban fürdő őszi kertek

Vonultatják fel kerítéseik’.

Mögöttük gyümölcs érik hangtalan’,

S az egész képen a bevégzettségnek,

Az elmultságnak lehellete van.

Odafenn vár a torkolat: a rét,

Tengerré tágul az utca-folyó,

S hullámait aranynap önti szét.

Az aranyréten lila lángok égnek,

Földre lelibbent őszi csillagok,

Sereghajtói az iramló évnek.

És hallgat hangtalan az aranyét.

Szomorú mindez, - s mégis olyan szép.