TORNÁCOMON.

Tünődve nézek a tájon végig-végig;

Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik,

S innen rajta zölden,

A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával

Tárul ki előttem.

Folydogál a Sajó, folydogál árkában,

Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran,

Olyan lassu s fáradt...

Igaz, hogy már vértől és könyhullatástól

Eleget megáradt.

Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom,

Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?

Eltörlék az évek...

Hejh ha a szivből is fájdalmat, emléket

Igy kitörlenének!

- De tisztán süt a nap, meleg délután van,

Dologban az ember, s a rétek hosszában

Hemzseg mint a hangya;

A dolgos nép után hosszu sorral támad

Rudas és kalangya.

Sürű cseppekben foly arcán a veríték,

De a nehéz munkát hogy megédesítsék:

Zengnek meleg dalok;

Feltörik a tenyér, de a szív édesen

Mulat s elandalog.

És elgondolkodom e népen, e dalon...

Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,

Hurján a kebelnek?

S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak

Halmán is kikelnek.

Azonban este lesz, elcsendesűl a dal,

Hüvös szellő támad az est homályival;

S ködpalástot öltvén:

Elvész a táj képe, a rét nyájas arca

A szép Sajó völgyén.

És akkor ha általjön Péter vagy Pál úr,

Sokat beszélünk az élet mivoltárúl...

S tárgyat keres elménk:

Borongó kedélyünk mely felderítené

S melyen megpihennénk!

Végtére elborúl s nyomasztó nagy éj lesz;

A levert lélek egy sötét vágyat érez:

Nem élni! nem élni!

De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol,

Fellobbanó fénye lelkünkig világol:

Remélni! remélni!