Tóth Árpád halotti maszkja

Ahogyan a szobrász

önti a gipszet

a halhatatlan

arcra, azonkép

öntjük mi céhesek-

mívesek szavunknak

anyagát, és várunk,

várunk, míg a kíntól

kővé nem mered.

Aztán karba mondjuk,

éltében áldott,

holtában is áldott,

tiszta, szemérmes,

mértékes, csöndes,

hallgató és bölcs,

méla tünődő,

árva, magányos,

igazi ember,

igazi költő.

Vér, a mi vérünk,

szerelmetes népünk

lelkétől-lelkezett,

isteni magzat,

gőgös basák és

talmi urak közt

igazi úr ő,

keleti herceg.

Itt fekszik az ágyon,

szemüveg nélkül,

kétnapos szakállal,

fekete-ősz hajjal,

bálvánnyá meredve,

viaszk-haloványság

örök pecsétjével

lezárva keményen,

művészi szigorral.

Nyakát kinyújtja

párnák dagályán,

ég felé feszítve,

olyan magasra,

mintha egy hosszú

végtelen-hosszú

rímet üvöltne.