TOVÁBB A HAJÓVAL

Sirjunk, mert csaltuk magunkat balul,

Átkozzunk rettenetes jogunkban,

De bizonyos, hogy mosolyog az Úr.

Jóbot s Nérót is látott eleget,

Niobét s Phrynét: ismeri fajtánk

Az Úr, ki Úr egész világ felett.

Sorsa övé, lehetne boldog is,

De egymás ellen él csak egymás közt:

Szomorú faj, de utálatos is.

Ember-faj és gyász ígyen igazul,

Mégis sírjunk mi szörnyű jogunkban,

De bizonyos, hogy mosolyog az Úr.

Ismeri Ő ezt a rossz gyermeket,

Az Embert, az ős javíthatatlant,

Ki holnapra már mindent elfeled.

Átkát ma még az égre szórja Jób,

De szomszédi s gyermeki körülte

Már fűttetik a vidámság-hajót.

Röpül, esik, föllendül és zuhan

Kezébe tett sorsával az Ember

Örömben is vérben-háboruban.

Sírjunk azért, de átkaink vadul

Őrülő, nagy rohamában értsük meg,

Ha mosolyog s csak mosolyog az Úr.

S ha elmúlnak az elmulnivalók,

Holnap, Idő, örök élet-tenger,

Táncoltasd majd csak tovább a hajót -

Szegény, csodás, véres Élethajód.