Tragédia

A Mester épít, kristályt kristályra rak,

Az Ész áttetsző alabástromát

Nem színezi, nem árnyalja salak.

Az alap gránit, tömör és szilárd,

Természetadta, biztos, ősi kő,

Rajta ível árkád árkád után,

S fölibük tornyosul majd a tető.

A Mester épít, kristályt kristályra rak.

Irígység, önzés, bosszúvágy, harag

A számítását nem keresztezi.

Nem csalnak a gigászi méretek.

A gondolat királyi termei

Visszhangozzák a szót: nem tévedek.

A Mester épít - és nem álmodik.

Itt nincs egy célon túlmenő „talán”,

Itt nincs egy célon innen maradt „hátha”,

Itt minden csupa egyensúly, s arány.

A munka halad, egyre feljebb hág,

Ami még hátra van, talán kevés,

Behálózva a megértett világ,

S leszűrve minden földi szenvedés.

És akkor jő egy váratlan lökés.

A büszke homlokzat végighasad.

Valahol lenn, megnyílt egy mély pokol,

Valahol lenn, mélyen az Ész alatt.

És a repedés tágul, egyre tágul,

A meghasonlott lélek látja ezt,

Látja - és tompán önmagába bámul.

S nincs gyöngéd kéz, mely nyúlna most felé,

S törölné verejtékes homlokát,

Mikor recsegve minden összedűl,

Nincs váll, hol megtámaszthatná magát,

Nincs nyugvópont, nincs kívül, nincs belül,

A végzet mindent, mindent letarol.

Akkor eszébe jut:

Van még egy sírhant, messze valahol.