Tristia

Itt e zsibongó, zagyva földön

Minden mi jó, nemes, kiváló,

Salaktól tisztult minden ösztön

Vig lárma közt borongva járó.

Árnyadban, áldott szomorúság

Nem hánykolódik úgy a sebzett;

Véres virágból koszorúját

Köti megbékült türelemnek.

Haragvó szív szelidre válik.

Ha bánatból kivette részét.

Hulló meleg vérből csirázik

Az égi irgalom s a részvét.

Ragyogjon rád szerencse napja;

Kéjben, gyönyörben folyjon élted:

Kikel szived rossz indulatja,

Szines virágkehelybe’ méreg.

Szánlak, ha nem vágyott a lelked

A részvét csöndes harmatára;

S áldott te vagy csak, kit belengett

Szomoru lelked mélasága.

Ne tedd ki szíved’ nagy melegre;

Megromlik, pondró kel ki benne.

Vegyíts fájdalmat a gyönyörhez;

Ne légy falánk, mert megcsömörlesz.

Tanulj éhezni, szomjuhozni,

Tudj örömet búval fokozni.

Mint rózsa zápor mosta földbül,

Mosolyod úgy hajtson ki könnybül;

Ha megunod vig társaságod’,

Fogadd be a szomoruságot,

S jobban fog esni sírnod egy sarokban,

Mint vígak közt vigadnod élvunottan.

Óh, lélek gyásza, szenvedése,

Nem adlak örömért cserébe!

A nevetőknél boldogabb talán,

Ki szomorú tud lenni igazán.

Ah, a ki megtisztulni óhajt,

Nem szaporítja a bohó fajt.

A tréfálót Isten nem érti meg;

Imát az égbe csak sóhaj vihet.