Tristia [1]

A szép gyerekség eltűnt édenében

Vadrózsát szedtem napsütötte réten

S elkóboroltam ismerős vidéken.

És hazatérve esti harangszóra,

Már elfonnyadt a színes réti rózsa,

Óh emlékszem az első bánatokra;

Hogy a rózsák is mulandóan szépek

S hiába virítanak messze rétek,

Az én rózsáim sorsa az enyészet.

Később a rózsát lányarcon csodáltam,

Első ifjúság viruló korában,

Első szerelmek múló mámorában.

De nyitva már az élet méla titka,

Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba,

Hogy elmúlás van csillagokba írva.

De azért mégis, engedjétek nékem,

Ti örök rózsák egy nagy, örök réten,

Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem,

Hogy nem gondolva a felhők fölöttre,

Borongó szívvel boruljak a rögre,

És boldogtalan legyek itt örökre!