Tristia [2]

Úr volnék én álmoknak tartományán,

Utolsó cézárok közül való,

Halkan ver a szívem és várva vár rám,

Az elmúlás, e korhadó hajó.

Álmoknak vánkosán, mely süppedezve

Ringatja főmet, elhágy mind a gond,

Lábujjhegyen eljár az ihlet perce,

Mikor egész szívvel dalolhatok.

Magányos cézár, szétnézek borúsan

Megvert csatáimon s elrévedek

A színes múltban, a besüppedt múltban,

Mikor még Isten voltam és gyerek.

Ujjongó trombitáim régi hangja

Lelkembe száll távolból, remegőn

És ünnepeim elnémult harangja

Szívembe cseng, ha szürkül a közöny.

Az árulók a pusztuló hajóról

Ellopnak mindent, ami lopható,

De te enyém vagy emlék, ragyogó kor,

Ha süllyed is a süppedő hajó.

Szegény cézár a líra húrjain még

Kiver egy nem múló melódiát,

Bár testét a meddő tengerbe vessék,

Övé volt mégis, mégis egy világ!