TUBARÓZSA S KÉK JÁCINT.

Elmult a természet

Hosszu téli álma;

Öltözködve a föld

Zöldelő ruhába.

Az ég arca nyájas

Harmatot, sugárt hint;

Kertnek szép virági:

Tubarózsa, jácint.

Az virul fehérlő

Illatos fejével;

Ez, a tiszta mennynél

Bájosabban kékel,

Mintha a fehér s kék

Liljomok szerelme

Szülte volna őket...

Mását rálehelve.

És ugy is volt a két

Virág származása;

Boldog kéj öléből

Jöttek a világra.

Az iker-testvéren

Van dus illat és ék:

Egyik hordja apja,

Másik anyja képét.

Mint malasztos béke-

Mint szerelmi zálog:

A harc éjszakáján

Lettek a virágok.

Hogy édestestvérek,

Mit sem tudva róla:

Egymást hűn szerették

Jácint, tubarózsa.

Hanem a fehér- s kék

Liliom: szüléik,

Két testvér szerelmét

Visszatetszve nézik;

S titkon kiméletlen

Terveket koholnak:

Hogy szakadna vége

A boldog viszonynak.

De hű szívvel a csel

Mire tudna menni?

Az igaz szerelmet

El nem rontja semmi!

S még hivebben simul

Virág a virághoz,

Míg egy hatalmas kéz

Elválást határoz.

Tiltva van, de mégis

Össze-összejőnek!

Míg a sors örökre

Elválasztja őket.

És hogy látni egymást

Alkalmok se légyen:

Egyik nyit tavasszal,

Másik nyár-középen.

Korán jön a jácint

S szétnéz e világon:

De még a völgy, halom

Áll pusztán, kopáron.

Elbusúl, - nincs sehol

A hű tubarózsa...

S aludni a földbe

Visszamégyen újra.

S midőn nyárban a szép

Tubarózsa ébred:

Virágban áll a kert,

Diszlik a természet.

Az ég arca nyájas

Harmatot, sugárt hint...

Ah, csak ő hiányzik:

A gyöngéd kék jácint!