Tüdőgyúladásomról

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,

Mondd meg nekem, hol fekszem én?

Ágy-é, amelyben hánykolódom,

Vagy a koporsó az szintén?

Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes

Remény és biztos félelem

S az élet és halál setétes

Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől

Asznak tüdőhólyagjaim,

S a kriptáknak fagyos szelétől

Borsódznak minden tagjaim.

Szívem megett egy láthatatlan

Kéznek nyila bélőve áll,

S mellem csontboltján irgalmatlan

Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?

Haj! mely szörnyű hányattatás!

Most a cupressusos partokba,

Hol rémlet űl s jéghallgatás;

Majd a túlsó part lejtőjébe,

Honnan barátság szózatit

Hallok a plátánok berkébe,

S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal

Pusztás barlangok fojtanak;

Amonnan kerti balzsamokkal

Hígabb szellők újítanak.

Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,

Vagy egy kivégez már, vagy más,

Ájúlok, érzek és ocsúlok:

Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe

Felém mosolyogva közelítsz

S a partról e szagos berekbe

Áldott jobbodon felsegítsz?

Te, főldi biztossa az égnek,

Arany gyógyúlás! Te a nagy

És bőlcs teremtő tehetségnek

Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal

Mellyemnek rokkant bóltjait,

S elindítád pillantásoddal

Az élet dobbanásait.

Már lelkem új phoenix módjára

A lángok közzűl éledez;

S gyengűl újjom pattanására

Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek

Minő derűlés ez, nagy ég?

Sándorffym űl ágyamnál... s ennek

Köszönhetem, hogy élek még?

Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!

A hálá engem dalra ránt.

Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!