TÜKÖR

Ki az az úr, ki minden reggel

szemembe néz a megkopott tükörből?

S ijedten kapja el fejét,

meglátva ajkamat, mely búra görbül...

Aztán végignézi, amíg

megkötöm sötét nyakkendőmet.

Ki az az úr, ki minden reggel

átenged a fogyó időnek?

Ki az az úr, ki minden este

ott les reám a megkopott tükörben?

S megcsóválja búsan fejét,

meglátva vállam, roskatagra törten?

S míg az ágyamba ballagok,

kísér, mint testvért, távolodva...

S mint sírba készülő felé:

felém búcsúja csókját dobja...

Csak egyszer nyúlna át keményen

hozzám a tükör sebhelyes üvegjén!

Ragadna torkon szigorún,

őszintén szemembe meredvén:

ne menj tovább oly roskatag!

Nem engedlek! Állj meg! Elég volt!

De útjában áll a tükör:

az élet, ez a sanda fényfolt...