Tükör előtt

Az érett férfi búgó, tiszta, moll

panaszát vágytam elzenélni, mintha

szeptember-este mély gordonka szól.

S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.

Akad a toll, a ritmus zakatol

s a lendület is lanyharöptű hinta,

melyről leugrott már a fürge, víg

gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű

vendég, ki sok-sok órán át cseveg

s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,

mikor látja, hogy a vendégsereg

el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.

Akkor feláll, bocsánatért hebeg

és röstellkedve, félszegen megyen ki

a híg esőbe. Nem marasztja senki.

Bocsánat, mondom én is. Indulok.

Kabátomat vigyázva leakasztom,

gyűrött halotti leplemért nyulok.

Szunnyad már minden, nem szólít marasztón

az ifjúság sem, egyre halkulók

a lépteim, csak árny vagyok, riasztón

lopódzó árny, kit áztat verdeső

vízeivel a szűntelen eső.

De ez megint nem függ mesémmel össze.

Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,

akit fájdalma s ijedelme gőze

utcák során át hajszolt, kergetett,

hogy sajgó, véres ujját bekötözze.

Úgy száguldottam, mint a fergeteg

s a kimenőt bár tiz óráig kértem,

kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.

Betoppanok és – ejnye! Itt ki járt?

Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik

és tárva máskor, most kilincsre zárt –

mögötte csend, egy árva hang se hírlik –

Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt

tettek apámban!! ...Jól tudtam, nem illik

s arcomba pírral szállt a bűntudat,

mégsem vetettem meg – a kulcslyukat.

A látványtól gyökeret vert a lábam –

Ott állt apám a nagy tükör előtt

marcona, pompás díszegyenruhában.

Még álmomban sem láttam eddig őt

ily büszkén, daliáknál daliábban.

Sudár fenyő-alakja egyre nőtt

s káprázva néztem, mily szikrázva szórja

csillagtüzét sok gombja és zsinórja.

Mint csillogott és villogott az a

rengő aranyforgó csákója mellett!

S amiket mind onnan hozott haza,

hol párbajozni a halállal kellett:

harci keresztek s érmek halmaza

ragyogta be a dombormívű mellet.

De mindezeknél fénylőbb volt talán

a csörrenő, nagy kard az oldalán.

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:

a tág ebédlő ablakain át

vakítva lobbantott a lemenő nap

a gőgös fejre kármin glóriát.

Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, –

minden kigyúlt, vörös tüzet zihált

és ő csak állott feszesen az őrült

fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.

A bús felejtés diadalt arat

az ember legszebb álmain s szerelmén

s mit emlékünkbe könny és vér marat,

fakul a szín az évek sárga selymén,

de ez a kép örökre megmarad,

éles vonását, színét őrzi elmém

s így látom őt, a legendákba nőtt

férfit, apámat a tükör előtt.

Lement a nap s foszlott a multból elcsent

varázslat. Az a furcsa trombita

megint felharsant és a megrepedt csend

csüggedve csüngött, mint szakadt szita.

Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,

szegény apám leroskadt, mint kit a

zuhanó tégla üt le s hosszú, fojtott

zokogás rázta vállain a bojtot.

Szegény! Szegény! Ki eltört életét

épnek álmodja, míg tükörbe pillant.

Szegény apáink! Mintha vaksetét

szobába lépve kattintják a villanyt

s éles világosság fut szerteszét,

olyan metszően és vakítva villant

agyamban a megértés. – Ó, fanyar

keserű fény, mely szemgolyómba mar!

Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!

Dagadj és önts ki, könnyek tengere!

Rágcsálj bánkódás szúja, lassú féreg,

döfj mellen késes fájdalom, gyere!

Itasd át minden porcikámat, méreg,

veszett düh, melynek nincs ellenszere!

Ime a gyermek, kit egy pillanatnak

titkai kölyöktigrissé avatnak.

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,

mikor igába tört a gőgös úr-nyak:

a szirti fák, a lombos vakmerők,

testőrei a haldokló Hadúrnak.

Karácsonyfákká zülltek a fenyők,

tűlevelükkel önmagukba szúrnak

s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,

az emlék cseppenő gyertyáival.

Minden ízemben lüktetett a téboly.

Szerettem volna berohanni és

a tükröt homlokommal zúzni szét oly

dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés

fejemen is, hátha velője szétfoly

s elszáll a rémült sorsfelismerés.

Hátha megváltanék repedt, behorpadt

roncs koponyámmal minden megtiportat.

Aztán lecsillapult a szenvedély.

Hűs áhitattal szólt valami halk szó,

mint harmatejtő esti csöndbe mély

morajjal rengő távoli harangszó:

Ezentúl immár célja van, hogy élj:

Hirdesd testvéreidnek messzehangzó

igével, hogy csak az marad alul,

ki önmagát elejti és lehull.

Mondják, apáink bűne, ami történt.

Mindegy. Mienk a végzet és a sors.

Ők még a multba révednek tükörként,

mi már a sodró víz tükrén, a gyors

jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:

Tűrni – a bölcsek ételén a bors,

okulni – szükség, megbocsátni – jóság,

dolgozni – ez a legnagyobb valóság.

Bolyongani faluról falura.

Durva darócban gazdag, tiszta szellem.

Egymás szolgája mind és nem ura.

Csecsemő csámcsog minden anyamellen.

Így készülünk szelíd háborura,

mindíg magunkért, soha mások ellen,

sót párolunk és vásznakat szövünk

s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,

ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.

Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,

belül munkáló küzdelem: egész

kicsiny téglákból rakni föl a házat!

Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész

derengve sejtett s ámulván fölismert,

mint próféták a köd mögött az Istent.

Akárki adta, én a sós torok

vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,

a csattogó, kegyetlen ostorok

kínját, a bort igérő csorba korsót,

melyből epét és ürmöt kóstolok,

a nagy intést, a félig kész koporsót,

a csipkebokrot, mely a közönyön

s romon virágzott. Százszor köszönöm.

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol

az ismeretlen kéz. De nem bitót,

nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,

templomot épít, meghitt házikót,

– s tán minket edz és bennünket kovácsol

kemény acéllá, tűzben izzitott

pengévé s rája vési rendelését:

Te gyógyítod meg a világ kelését!!

Gőzhengerektől lesz erős az út,

ha megkötözték, nem hull szét a kéve.

... – Most búcsuzóul azt a kisfiút

nézzük megint, ki akkor – sok-sok éve –

otthagyja leshelyét és szinte fut

s az udvaron megáll kalaplevéve.

Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,

de tudja, hogy bemenni nem szabad.

A fáskamrába rejtezik el estig

s onnan bámulja, hogy az esti fák

az eget lassan feketére festik

s a csillagok, mint sárga kis gyufák

lobbannak fel és szemüket meresztik.

Egy tönkön ül a vézna kisdiák

s csöpögő ujjavére észrevétlen

tócsába gyűl a porban és szemétben.