Tükörterem

Egy kis pihenést... enyhülést... irgalmazz Istenem,

Amerre nézek, mindenütt: tükrök... tükörterem.

Az én rossz arcomtól futok, rettegve, hogy ne lássam,

S az én rossz arcom nem hagy el, jő mindenütt utánam.

Tükörré válnak mindenütt az emberek s a tárgyak,

Egy tükör-arca van csupán a végtelen világnak.

Úgy epedek csillapodni valami drága máson, -

S csak én vagyok, csak én vagyok, - más nincs is a világon.

Nézek biztató csillagokba, szelíd asszonyszemekbe,

Szempillantás: s már csak magam állok magammal szembe.

Gyermek-fürtökre rálehelnék, férfi-testvért ölelnék,

Ha a tükör-átok mögött a drága másra lelnék.

Egy kis nyugalmat, enyhülést gyötört tekintetembe -

Hadd merüljek fájó, édes, idegen tengerekbe.

Eszméljek a más-örömre, a más-nyomorúságra,

Beteg tükör-varázs mögött bármire: valóságra.

Istenem, ha nem vagy Te is káprázat, tükör-átok:

Törd össze e tükör-termet, ezt a tükör-világot!