Tulélek én minden csalódást

Túlélek én minden csalódást!

Nem öl meg engem fájdalom.

Sok bánat eltompítja lelkünk’,

S ez jól van s bölcsen is nagyon.

Mit innom hágy a sors, a mérget,

Mint a dohányt, bort megszokám.

Szerelmi bú, nyomor, szegénység

Kétségb’esést nem hoz reám.

A keresztlevelem hazudja,

Hogy fiatal vagyok, pedig

A vénség szomorú nyugalma

Lehatott már a lelkemig.

Mesés világba nem ragad már

A nagyravágyó szenvedély,

S szivem, mely annyira csalódott,

Csak az emlékezetnek él.

A nagyralátás büszke szárnyon

Ragadt magával el, tova.

Nem látszott onnan, a magasból

A bűnös ember nyomora.

Felhőkbe törve égtem én a

Vágyak tüzében egykoron.

Elhamvadt bennük ifjuságom,

S a tűz utója már korom.

Mint az angyallal Jákob egykor,

A boldogsággal küzködém;

De áldását hiába kértem;

Nem tudtam lenni boldog én.

Fáradt vagyok a küzdelemtől;

De megpihenni nem tudok.

Most is kínlódom, mint az angyal,

A ki az égből lebukott.

Mit ér, hogy annyiról lemondtam?

Mit ér, hogy bölcs türő levék?

Szerelem, ábránd, hit, vidámság

Nélkül mit ér a bölcseség!...

Lelkem sajog s bár türelemmel

Van mint a szentirás tele:

Csak más olvas belőle vígaszt;

Nekem a kínok kútfeje.

Reményt! reményt! Óh, hagy hihessem:

E nyomor egykor véget ér.

Oly iszonyú a mult; fülembe

Kiáltja minden percze: vér!

Nem haltak még ki a Kaínok,

Még nem sülyedt el Szodoma.

Az ember most is csak a régi,

S óh jaj, nem is lesz más soha!

S habár uj Messiás születnék,

Nem hozna ő se jobb időt.

A gonoszság, mely nem hisz Istent,

Halálba vinné most is őt.

Mig butaság, gőg, szívtelenség

Élet-halálra versenyez:

Nagy lélek, nagy erény örökké

Üldözve, számkivetve lesz.

Hogy koldusbot jutott Homérnak

S Jób hamudombon szenvedett;

Hogy megölték képmutatók azt,

Ki békességet hirdetett;

Hogy lesz még számos méla Hamlet,

És lesznek bűnös Gretchenek;

Hogy fájdalom minden nagy érzés:

A bölcs megérti és nevet.

A szellem sorsa harcz; de ritkán

Jut czélra, ritkán győztes ő.

Ha kimerűlt a küzdelemben,

Elsöpri földi, nyers erő.

Kezdettül óta e világon

Erőszak a hatalmas úr.

Erény, lángelme, szellem, ihlet,

Mit ér, ha gyönge és mazúr?

Úgy, úgy! A zsákmányon hizott bűn

Magasan hordja fenn fejét;

S a gyönge vértanú s a lángész

Könnyezve rágja kenyerét.

Mindenha úr lesz és hatalmas

Fegyver, erőszak, pénz, tömeg.

S e bitor eszközök bukását

Az öreg föld nem éri meg.

Bohócz-világ! megszoktalak már,

Hisz’ ennek így kell lennie.

Nem szomjazom jobb korra többé;

Nem fáj nekem már semmise.

A balga hisz csak lehetetlent;

Én hát türök, ha tűrni kell.

Nagy bölcseség veszteg maradni,

És nem törődni semmivel!