Tünnek a percek

A kapu mellett két szál gyertya serceg,

hol egymásután bemennek a percek!

Ruhájuk: száz öröm és bánat foszlány,

s rájuk mered két sarki kő oroszlán.

A Hegy üregje odvas, sötét katlan

s ők mennek, mennek végeszakadatlan.

Mindegyik hagyott el valami szépet,

lábuk sokszor sziromszőnyegre lépett;

Most fáj lemenni, hol csak a vakond ás,

fáj ez a dohos, jéghideg lemondás.

A száműzetés rajtuk nagy, sötét nyüg,

csak az a jó, hogy él még a reményük.

Szép ütemesen léptető vitézek,

a hegytorokba daccal belenéznek,

mintha mondanák: “Mit ér, ha bezártok?

Fellázadunk mi, tünt-perc-milliárdok:

Újra fellüktet megalvadt vérünk

és himnuszt zengve egyszer visszatérünk?”

Aztán eltünnek. Az ég esőt csorgat,

Az őr-oroszlán utánuk vicsorgat, –

Mintha minden a bánatukat nyögné!...

– S mi várunk, várunk, várunk mindörökké!