Tünő ifjuság

Fut, fut, repül az ifjuság előttem,

És én üzöm rózsás nyomát zihálva;

De testem-lelkem kimerült, erőtlen

S többé nem ér el szép idők varázsa.

Derült világom, érzem, úgy setétül,

Mint arczom színe nyári nap hevétül.

Ha újra kezdhetném az ifjuságot

Szerelem szárnyán, ábrándok virányin;

Ha májusban szivemben is virágok

Nyitnák ki kelyhük’: bűvös hajnalálmim:

A hervadástul óvhatnám-e lelkem’,

S a gyönge lányt attól, hogy elfelejtsen?

Nem akarnék-e újra telhetetlen’

Minden virágot koszorúmba fűzni?

Szellőtlen árnyékból nem szivesebben

Futnék-e napra, pillangókat űzni?

Unott gyönyörök kelyhét undorodva

Magamtul ismét nem lökném-e porba?...

Ah, úgy van! ember vágya telhetetlen,

Az édenben természetünk a sátán.

Ott leskelődik ránk kigyói mezben

Mindenbirási vágyak almafáján.

Jó, hogy kiüztek, kitagadtak innen;

Mert sose győzünk szenvedélyeinken!

Meg-meglegyint szellője tűnt napoknak,

Távol vidékről, hol a rózsa nyit.

Virágid, ifjuság, hogy’ hulladoznak,

Hogy’ szétfoszolnak fényes álmaid!

Őrizd bár féltve, megfakúl a lélek.

Minden fohász egy álmot elsodor.

Hervasztja naphő, rejteke a szélnek,

Mint elhagyott, száraz virágbokor.

Köd, szürke köd vonul minden keresztül;

Lemondás búja, néma hervadás.

Nem fáj; de lényem mégis összerezdül;

Nincs jajszava; de némasága gyász.

Tengődve élek a rideg valóban,

Mióta lelkemet nem áltatom.

Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam:

De hogy már többé nem csalódhatom!