TŰNŐDÉS

Virrasztok árva lámpa mellett,

Olyan nyomasztó a lehellet,

A lég olyan nehéz!

Künn a világ vigalma, zajja,

S a “honfiság” lármás zsivajja

Tompult morajba vész.

Mily felfuvott, önhitt dicsekvés,

Kótya-vetye, koncon veszekvés;

Dobot ver az ima;

Nincs időnk az időre várni,

S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,

Mind kell, egyszerre, ma.

Remény, öröm jelzője-é ez? -

Oh félek, inkább vesztet érez,

Ki élni így siet;

Mint a hajósnép örvény szélén,

Már csak néhány percet remélvén,

Élvbe dől - s elsülyed.

S mindezt a költő némán lássa?

Nem volna-é szent hivatása

Mellt szegni ellenök:

“Megállj, korán e lázas eszmék.

Kitartás! A küzdőkre lesz még

Idő, pihenniök.”

Hajh, volt - alig egy emberöltő -

Szebb korszakunk, midőn a költő

Zenghetett szózatot;

Betölté égi hivatását

És tisztelék Olymp varázsát

És meghallgattatott.

Oh ti dicsők, kik telve hittel,

Haladtatok szent ihletettel

Az ifjodás terén;

Az éjhomályból fölverétek

Régi dicsőségünk’ - s tiétek

Volt a legszebb remény.

Aztán te, pezsgés nemzedéke!

Dalodban harcok lángja ége,

Mely gyújt, hol megjelen:

Buzdítva mást, csatára kelni,

Ágyuk zajában énekelni!

- Tied volt a jelen.

De sőt ti is, kik tört reménnyel

Küzködtetek tiranni kénnyel,

Viselve láncait:

Tudtátok, él, bár csendbe némult,

A nemzet s a megélt dicső múlt

Volt a jövőre: hit.

Volt célotok, mely vont előre;

Szent küzdelem a költő bére,

S ha zenge ajkatok,

Akár csatán, veszélybe híva,

Akár rabláncon, rejtve, tiltva:

Egy nemzet hallgatott.

S megértett és figyelt reátok,

Veletek érze, ti valátok

Testében az ideg.

Mily pálya, így, magasba törni,

Vagy a kétségb’esést kiölni,

S táplálni a hitet.

Ma álmainknak, íme, vége. -

Ha felvillan multunk emléke,

Fáj tőle a jelen:

Fáj a dics, amit elfed a múlt,

Fáj a viszály, mely ím megujult

S megujul szüntelen.

Nem áll magasztos cél előttünk,

Mint szétriadt nyáj tépelődünk,

Megrezzent bármi nesz,

A holnap is már fél-sötétség,

Lépnénk, de visszatart a kétség,

A tett aggályba vesz.

És a költő buzdíthat-é mást?

Ki még nem élt, csupán csalódást,

Hirdethet-é reményt?

Futók ösvényét hogy jelölje?

Az égi láng eltünt előle,

Nem lát semmerre fényt.

S ha szólna is tán, - hangja elhal;

Ki érti, annak biztató dal

Kételyén nem hat át;

Ki meg vakon hisz s ront előre,

Reá zúg a kételkedőre:

“Eladtad a hazát!”

S átok, gyanu, gúny égve terjed, -

Mindig erősebb lángra gerjed

E szenvedély loha

A vész ütött törzs így kiépül? -

Igen, fattyusarj nő tövébül

A fa, félek, soha.