Tünődés [2]

Ha ki mindenét elvesztvén,

Reménységet sem talál,

Már annak az élet szégyen,

S kötelesség a halál!

Így sohajt, panaszra kelvén,

A világ kevély fia,

Hogyha földi fő javától

Végre meg kell válnia;

Ő, kit a szerencse mindég

Kézen vitt, ápolgatott,

S rossz kedvére, haragjára

Sohasem méltóztatott.

Így ingerli, bátorítja,

S csalja sok szív önmagát,

Elborulni s tünni látván

Ál reménye csillagát.

Mi, kik ennyi baj s veszély közt

Forgunk és erőlködünk,

S a szerencse vak dühével

Évek óta küszködünk;

Mi, kik a mérges haboktól

Szüntelen hányattatunk,

S annyi sok szélvész után is

Partra nem találhatunk;

Mit tegyünk, s mit várhatunk mi,

Hogyha ránk dördül az ég?

Kell-e nékünk még remélnünk?

Bízakodnunk kell-e még?

Szégyen lesz-e, s oktalanság,

Ha folyvást serénykedünk,

S új hajótörést kerülvén,

Még tovább emberkedünk?

Mit tegyünk hát, s kit kövessünk?

Mit lehet remélnünk még?

Mit mutat hitünk világa?

S mit javall a bölcseség?