TÜNŐDÉS.

Ah, ki mondja meg nekem

Mért borúl az én egem?

S ha feltűnnek szép korányim,

Gyász miért vonúl el rajtok?

S a sötét erdő magányin

Mint egy árva kit sohajtok?

Eddig évim hajnalában

Még könnyelmü gyermek én,

A vigalmak enyhkarában

Éltem boldogság ölén:

Ah e bájkor már repűl,

S más helyébe nem derűl.

Mint az árva úgy sohajtok

A sötét erdő magányin,

S gyász van elvonúlva rajtok,

Ha feltűnnek szép korányim;

Mért, o mért borong egem,

Ah, ki mondja meg nekem?

A viruló kert s mezőnek

Nem vidítnak bájai,

Mély titokba rejtve nőnek

Keblem néma vágyai,

S egy tünelmes fellegárnnyal

Lelkem más csillagba szárnyal.

Mért esengek szívdobogva,

Honnan e hő gerjelem,

Ha hegyemről andalogva

Messze száll tekintetem,

S fátyolában egy lyánykát

Ott szemem lejtezni lát?

Rózsaévim hajnalában,

Még könnyelmü gyermek én,

Gyakran láttam fátyolában

Lyánykát a forrás gyepén,

S bár kedves volt néznem őt,

Nem sejtettem semmit hőt.

Most, ha berkem fülmiléje

Társa mellett zengedez,

S a vadonnak gerlicéje

Párosan száll fészkihez,

Létöket magasztalom,

S elborít a fájdalom!

Ti egy tündér szebb világnak

Hozzánk szállott lelkei,

A mindég zöld ifjuságnak

Égi báju szépei!

Kiknek ott, hol árva sorvad,

Szívök lágy érzetre olvad:

Ti mondjátok meg nekem,

Mért borong az én egem?

S ha feltűnnek szép korányim,

Gyász miért vonúl el rajtok?

S a sötét erdő magányin

Mint egy árva kit sohajtok?